Why can't we be...?

- Ryu - hallatszik egy visszafogott kiáltás az ablakom felõl. Felkelek az ágyról, kimegyek az erkélyre, majd lenézek, hogy lássam, ki az. Meglepetten húzom fel a szemöldököm, mikor valahai legjobb barátomat látom meg az udvarunkban.
- Hayato? - szólítom meg meglepetten.
- Ryu... - Elmosolyodik, ahogy meglát, majd újra megszólal. - Le tudnál jönni egy kicsit?
Csak bólintok egyet, pár perc múlva pedig már az utcán sétálunk.
- Mit keresel itt, Hayato? - teszem fel a kérdést pár perc némaság után.
- Beszélni szerettem volna veled - feleli, és talán már folytatná, de én közbeszólok.
- Mégis mirõl? - kérdem élesen. - Úgy tudtam, haragszol rám.
- Épp errõl van szó. Nagyon sajnálom, amit tettem. - Értetlenül nézek rá, mire félrefordítja a tekintetét, és felsóhajt. - Az az igazság, hogy hiányzol - suttogja, de olyan halkan, hogy alig lehet hallani.
- Hogy mi? - Megdöbbent ezzel a kijelentésével, hiszen Hayato soha nem arról volt híres, hogy ilyeneket mond.
- Hiányzol, Ryu - mondja kicsit hangosabban, és több határozottsággal. - Úgy igazán hiányzol. A veled töltött percek, egyáltalán csak az, hogy mellettem vagy.
- Furcsa vagy, Hayato...
- Sajnálom - feleli, és félre néz. - Nem lehetne, hogy megint minden olyan legyen, mint régen? Nem lehetnénk újra barátok?
- Nem. Ne haragudj, de nem menne. - Megrázom a fejem, és látom, ahogy fájdalom csillan a szemében, amitõl szorító érzést érzek a szívemben.
- Miért? - kérdi szomorúan. - Ennyire haragszol rám?
- Nem, ne értsd félre! - Nem akarom, hogy azt higgye utálom, mikor éppen az ellenkezõje a helyzet. - Csak... - Elakadok, nem tudom, hogy mondjam el, amit szeretnék. - Ezt elég nehéz elmondani. Sokkal egyszerûbb lenne, ha megmutathatnám.
- Akkor mutasd meg! - Egy kisgyereket is meghazudtoló izgatottsággal kér, és én csak nehezen tudom megállni, hogy megöleljem.
- Biztos vagy benn, Hayato? - nézek rá bizonytalanul.
- Igen - mondja határozottan. - Nem érdekel, tudni akarom, mi az.
Bólintok egyet, majd elé lépek, olyan közel hozzá, hogy érzem magamon a leheletét, mire kicsit megborzongok. Egyik kezemet rásimítom a tarkójára, és ajkammal közelíteni kezdek az övé felé. Elõször ijedten néz rám, de amint ajkaink összeérnek lehunyja a szemét, és átöleli a derekamat. Lágyan csókolom, õ pedig pár másodperc döbbentség után viszonozza. Percek múlva levegõért kapkodva válunk el.
- Azt... azt hiszem, értem - suttogja még mindig a derekamat ölelve, míg én csak bólintok egyet. - Mióta?
- Régóta. Már túl régóta, Hayato. - A vállára hajtom a fejem, és érzem, ahogy egyik kezét végigfuttatja a hajamban.
- Ne haragudj. - Megrázom a fejem, és belecsókolok a nyakába. Most valahogy úgy érzem, hogy mindent szabad. - Nem értem, hogy nem vettem észre. Már régen minden más lehetett volna, ha észreveszem, hogy te is ugyanúgy érzel.
Felemelem a fejem, és meglepetten nézek rá. - Mi?
Gyengéden elmosolyodik, és egy rövid csókot nyom az ajkamra. - Szeretlek, Ryu-chan.
Boldogan nézek fel rá, és szorosan átölelem. - Én is téged, Hayato. Én is téged.