Tonight

A fic olvasása közben ajánlom hallgatásra a történetben is szereplõ dalt: http://www.youtube.com/watch?v=NbFlHd1GP1w


Sóhajtva nyitom ki a szemem, és biztos vagyok benn, hogy most sem aludtam egy óránál többet. Ránézek az órámra, és látom, hogy igazam van: az idõ hajnali négy. Egybõl te jutsz az eszembe. Vajon mit csinálsz most, merre jársz? Otthon vagy már, vagy még a többiekkel mászkálsz valahol? És én miért nem lehetek ott veled? Miért nem?
 
A telefonomért nyúlok, és megnyitom a képeimet. A szívem majdnem kihagy egy ütemet, ahogy meglátom az arcodat.
 
– Kazu… – suttogom.
 
Szinte az összes képemen te vagy, pedig, mikor csináltam õket, nem tûnt olyan soknak. S most mégis csak téged látlak, és ezer meg ezer emlék jut eszembe. Szomorúan elmosolyodom, ahogy meglátom az egyik kedvenc képemet, melyért annyit kellett harcolnom.
 
– Nem, Jin! – mondtad tiltakozva, összefont karral. – Nem fogod lefényképezni, ahogy megcsókollak.
 
– Na, Kazu… Csak egy képet. – Szinte könyörögtem neked, bár ezt soha máskor nem tettem. De akkor megérte.
 
– Nem! Nem vagyok hajlandó megtenni. – Dacosan elfordultál, de én eléd léptem.
 
– Légy szíves. Most az egyszer – simítottam végig az arcodon, te pedig már majdnem lehunytad a szemed, de gondolom eszedbe jutott, hogy most nem szabad elgyengülnöd.
 
– És mi van, ha valaki más kezébe kerül a telefonod? – Elvetted kezem az arcodtól, és egy lépést hátráltál.
 
– Már miért kerülne más ember kezébe? – kérdeztem értetlenül, felhúzott szemöldökkel.
 
– Nem tudom. Esetleg elhagyod valahol, és valaki kapva kap a lehetõségen, hogy átböngéssze a dolgaidat.
 
– Kicsim. Nem fogom elhagyni. Biztos, hogy nem.
 
– Nem érdekel, akkor sem. A francnak kellett neked kamerás telefon… – Olyan voltál, mint egy durcás kisgyerek, és imádtalak ilyenkor. Máskor is.
 
– Naa! – Magamhoz húztalak, és hosszan, szenvedélyesen megcsókoltalak. Míg egyik kezemmel a derekadat öleltem, a másikkal gyorsan lefényképeztem a pillanatot. Úgy másfél perccel késõbb toltál el magadtól, és mintha mi sem történt volna, rádõltél a mellkasomra.
 
– Hogy te mekkora egy szemét vagy… – motyogtad, hanyag eleganciával lerombolva a "minden rendben van" gondolataimat.
 
– Ne haragudj. – Felemeltem a kezem, és végigfutattam a hajadban. Mindig is szerettem a tincseiddel játszadozni.
 
– De.
 
Megnéztem a képet, és elmosolyodtam. Tökéletesre sikerült. Felemeltem a fejed a mellkasomról, és megmutattam neked is.
 
– Nézd, milyen szexi vagy – súgtam a füledbe. Vonakodva bár, de rápillantottál a képernyõre.
 
– Baka. – Bár még próbáltál dühösnek tûnni, sokkal lágyabb volt a hangod, mint a csók elõtt. Átölelted a nyakamat, és a vállamra hajtottad a fejed. – Gondoskodj róla, hogy senki ne lássa, jó?
 
– Természetesen – válaszoltam mosolyogva, és szorosan átöleltelek.
 
Lassan gyomom meg a tovább gombot, és megint téged látlak az ágyban ülve, álmosan, kócos hajjal.
 
– Kame–chan! Ébresztõ! – Az ágy mellett térdeltem a földön, és kisimítottam egy tincset az arcodból.
 
– Hagyj már, Jinjin… – Mondtad durcásan, és átfordultál a másik oldaladra.
 
– De muszáj felkelned. – Felkeltem a földrõl, és oldalra döntött fejjel néztem, ahogy teljesen magadra húzod a takarót.
 
– Dehogy muszáj.
 
– De igen. Mutatnom kell valamit.
 
– Hmph… – morogtad, majd lassan felültél az ágyban, és morcosan néztél rám. Én azonnal nyúltam a telefonomért, egy másodperccel késõbb pedig már gazdagabb voltam egy álmos–Kazus képpel.
 
– Basszus, Jin! Komolyan mondom, össze fogom törni azt a telefont – jelentetted ki dühösen. – Megmondtam, hogy hagyd ezt abba.
 
– De olyan aranyos vagy ilyenkor – feleltem szomorúan.
 
– Nem érdekel. Minek kell neked mindent lefényképezned?
 
– Emlékezni akarok ezekre a pillanatokra Kazu. Emlékezni akarok rád. – Leültem melléd az ágyra, és bocsánatkérõen néztem a szemeidbe.
 
– De hiszen itt vagyok veled, Jin. – Összefûzted az ujjainkat, és gyengéden megcsókoltál. Az ölembe húztalak, majd miután elhúzódtál a homlokodnak támasztottam az enyémet.
 
– De egyáltalán nem biztos, hogy ez mindig így lesz – suttogtam aggodalmasan, te pedig csak megnyugtatóan végigsimítottál az arcomon.
 
És igazam lett. Sajnos. Hiszen most sem vagy itt velem, és lehet, hogy soha többet nem is leszel velem. Hiszen nem elég, hogy egy egész óceán választ el minket egymástól, az együtt töltött napjainknak is vége, talán örökre. És mindez az én hibám.
 
– Tényleg elmész? – kérdezted komolyan.
 
– Igen – feleltem lehajtott fejjel, mire te dühösen sarkon fordultál, és a kijárat felé vetted az irányt.
 
– Kazu! – Elkaptam a karod, és magam felé fordítottalak. – Most meg hova mész?
 
– Vajon hova? – Gúnyos, és egyben dühös volt a hangod, és tudtam, hogy ez az én hibám. – Haza.
 
– Mi a baj, kicsim? – kérdeztem gyengéden.
 
– Mi a francnak kell elmenned? – fakadtál ki. – Most debütáltunk erre te itt hagysz minket? Miért kell?
 
– Tudod, hogy mindig is szerettem volna megtanulni angolul. – Még mindig nyugodt volt a hangom, pedig bántott, hogy nem érted meg, mennyire fontos ez nekem. – Most itt van a lehetõség, és lehet, hogy soha többé nem lesz ilyen. Ezt nem szalaszthatom el.
 
– Jól van, azt csinálsz, amit akarsz – mondtad mérgesen.
 
– Most haragszol? – Megkérdeztem, bár teljesen egyértelmû volt a válasz. Azt hiszem, kicsit reménykedtem benn, hogy majd az ellenkezõjét mondod annak, amire gondolok.
 
– Igen, képzeld! – kiáltottál fel, és ezzel már sikerült felhúznod. Én is kifakadtam, és nem érdekelt, hogy mit mondok éppen.
 
– Miért kell mindig mindenért hisztizned? Olyan vagy, mint holmi tizenéves kiscsaj, és nekem már elegem van ebbõl. Ha továbbra is ezt csinálod, én ezt nem folytatom. – Egyáltalán nem gondoltam komolyan, amit mondtam, nem akartam szakítani veled, így a szívem kihagyott egy ütemet, ahogy meghallottam a válaszodat.
 
– Jó, legyen. Nem érdekelsz, Akanishi Jin. – Dühösen kivágtattál az ajtón, és tudtam, hogy ennek most itt vége. Szomorúan, könnyes szemekkel dõltem neki a falnak, de nem mentem, nem mehettem utánad. Indulnom kellett pakolni.
 
Csak most jut eszembe, hogy talán ezen kívül soha nem hívtál a teljes nevemen, ez volt az elsõ alkalom. De ezentúl talán már csak így fogsz hívni. Nem lesznek becenevek, csak színtiszta formalitás.
 
És most már két és fél hónapja nem láttalak, sõt nem is hívtuk egymást – hiszen minek? –, és én már rosszul vagyok a tudattól, hogy ezt tényleg ennyire elrontottam. Én nem akartam ezt, Kazu… tényleg nem akartam. Hiszen tudod, hogy szükségem van rád, és a nap minden percében csak arra tudok gondolni, hogy talán soha többet nem lehetek annyira közel hozzád, amennyire szeretnék. Hogy talán már soha nem fogod elmondani nekem, hogy mennyire szeretsz, és már nem lesz alkalmam, hogy elmondjam, mennyire fontos vagy nekem. Csak érted élek, kicsim, és most nagyon hiányzol. Nem gondoltam, hogy ez ennyire rossz lesz, bár talán könnyebb lenne, ha tudnám, hogy még szeretsz, és ott leszel nekem, mikor hazamegyek. De nem tudom. Nem tudom, és ez megöl.
 
Belelépek a telefonkönyvbe, és kikeresem a számodat. Hosszasan játszadozom a gombokkal, de nem merek rányomni a hívásra. Ezt minden éjszaka eljátszom, s bár nagyon szeretnélek felhívni, nincs hozzá elég bátorságom. Na meg fogalmam sincs, mit mondjak neked, ha egyáltalán felveszed. Vagyis… egy ötletem van, de nem merem megcsinálni, mert nem lehetek benn biztos, hogy pár másodperc után nem csapod le a telefont. Talán mégis meg kellene próbálnom… Nem csapnád le, Kazu, ugye nem? Hosszasan hezitálok, de végül elindítom a hívást. Feszülten hallgatom a búgást, majd kisvártatva felveszed, és én újra hallhatom a hangod, amitõl a lélegzetem is elakad.
 
– Te meg mi a francot ak… – Kezded, de én nem hagyom, hogy befejezd. Nem akarom hallgatni a sértegetéseidet.
 
Összeszedem magam, és énekelni kezdek.
 
"I remember the times we spent together
On those drives
We had a million questions
All about our lives
And when we got to New York
Everything felt right
I wish you were here with me
Tonight"
 
Amint elkezdem, te elnémulsz, és én felbátorodva folytatom a dalt. Erre a számra körülbelül egy hónapja akadtam rá, és már akkor elcsodálkoztam mennyire illik ránk. Azóta szinte egyfolytában ezt hallgatom. Te is érzed, Kazu? Ez a dal rólunk szól.
 
"I remember the days we spent together
Were not enough
And it used to feel like dreamin'
Except we always woke up
Never thought not having you
Here now would hurt so much"
 
Kazu… azt akarom, hogy itt legyél velem. Semmi mást nem szeretnék, csak, hogy átölelhesselek, és megcsókolhassalak. Miért nem vagy itt? Miért nem? Bár… azt hiszem, most az is elég nagy szó, hogy még mindig hallgatsz, hogy még nem tetted le.
 
"Tonight I've fallen and I can't get up
I need your loving hands to come and pick me up
And every night I miss you
I can just look up
And know the stars are
Holdin' you, holdin' you, holdin' you tonight"
 
Ahogy ezt a részt éneklem, el–elcsuklik a hangom, és megijedek. Nem sírhatom el magam, az nem lehet. Azonban ekkor meghallom a szipogásodat, és úgy gondolom, nem számít semmi más, csak, hogy befejezzem a dalt, és minden rendbe jöjjön.
 
"I remember the time you told me about when you were eight
And all those things you said that night that just couldn't wait
I remember the car you were last seen in
And the games we would play
All the times we spilled our coffees
And stayed out way too late"
 
Folynak a könnyeim. Végül csak nem bírtam elkerülni, hogy elsírjam magam, de már nem számít. Talán már semmi nem számít. És különben is… elõtted lehetek gyenge, te sosem foglalkoztál azzal, ha nem is vagyok annyira erõs, mint amilyennek mások elõtt mutatom magam. Te mindig mellettem álltál, a legrosszabb pillanataimban is ott voltál velem. És én azt akarom, hogy ez ezentúl is így legyen.
 
"I remember the time you sat and told me about your Jesus
And how not to look back even if no one believes us
When it hurt so bad sometimes
Not having you here… "
 
"I sing,
Tonight I've fallen and I can't get up
I need your loving hands to come and pick me up
And every night I miss you
I can just look up
And know the stars are
Holdin' you, holdin' you, holdin' you tonight"
 
Már rendesen sírok, és gondolom, ez a hangomon is hallatszik. Eszembe jut, hogy még soha nem láttál, vagy hallottál sírni. Akármilyen rossz kedvem volt is, akármilyen rossz dolog történt, soha nem jutottam el idáig. Hallom, ahogy felzokogsz. Vajon neked is ez jár a fejedben? Mire gondolsz most, kicsim? Mondd el nekem!
 
Még egyszer megismétlem a refrént, és a dalnak vége. Mindketten hallgatunk, és boldog vagyok, amiért még most sem tetted le a telefont. Remegve veszek egy mély lélegzetet, majd nagy nehezen megszólalok.
 
– Kazu… nagyon hiányzol.
 
– Te is nekem, Jinjin. Mindennél jobban – feleled remegõ hangon, halkan, gyengéden, amitõl nagyot dobban a szívem.
 
– Szeretlek, kicsim. És kérlek, ne haragudj rám – mondom kérlelõen.
 
– Én is szeretlek. És nem haragszom. Soha nem tudnék haragudni rád. – Hallom, hogy sírsz, de tudom, hogy meg fogsz nyugodni. És szeretsz, Istenem, tényleg szeretsz!
 
– Akkor jó. Aludj jól, egyetlenem. Szia!
 
Már tenném le, de te megszólalsz. – Jin, várj!
 
– Igen?
 
– Holnap beszélünk… Ugye…? – kérded félénken, én pedig nem bírom megállni, hogy elmosolyodjak.
 
– Persze. Majd hívlak – nyugtatlak meg. Annyira szeretnélek most magamhoz húzni, és kifulladásig csókolni… De annyira messze vagy tõlem…
 
– Ne felejtsd el!
 
– Nem fogom. Esélyem sincs elfelejteni téged – válaszolom lágyan, s hallom, ahogy felszipogsz. – Ne sírj már, kicsim! – mondom, és próbálok megnyugtató lenni, de az én hangom is elcsuklik.
 
– Idióta! Hiszen te is sírsz.
 
– Az nem számít. Úgy szeretnék most ott lenni veled. Istenem, Kazu… Nem fogom kibírni ezt a 4 és fél hónapot. – És ebben a pillanatban komolyan azt hiszem, hogy nem fogom bírni. Szükségem van rád.
 
– Dehogynem. Kibírjuk… Jinjin… Szeretlek. Csak ezt ne felejtsd el, jó? Ez jusson eszedbe akkor is, amikor… – Nem fejezed be a mondatot, nekem pedig rossz érzésem támad.
 
– Kazu? Amikor mi? – kérdem értetlenül, s remélem, nem arra gondolsz, amire gondolok.
 
– Mikor… mikor valaki mással–
 
– Kamenashi Kazuya, be ne fejezd a mondatot! Hogy juthat ilyesmi az eszedbe? – Nem hiszem el, hogy ez eszedbe jutott. Hát nem tudod, hogy senki nem tud a helyedbe lépni?
 
– Sajnálom, csak… Utálom, hogy nem vagy itt. És az elmúlt másfél hónapban semmi más nem járt a fejemben, csak az, hogy talán, amíg én itthon szenvedek, te Amerikában szórakozol, és eszedbe sem jutok. És már lassan megölt a tudat, hogy nem tehetek semmit, hiszen, egyrészt rengeteg kilométer választ el tõled, másrészt pedig már nem is vagyunk együtt, így már nem is állíthatlak meg, és nem vonhatlak felelõsségre. És éjszakánként nem tudok aludni, mert zakatol az agyam, és a próbákon nem tudok koncentrálni – vagy ha mégis, akkor is csak arra, hogy miért nem vagy itt, és vajon most mit csinálsz –, fellépés elõtt pedig a sminkesek már majdnem szívbajt kapnak a szemem körül lévõ karikáktól. – Mindezt hallhatóan sírva mondod el, és nekem majd' megszakad a szívem. Már épp megszólalnék, de te folytatod. – És nincs más vigaszom, csak, ha felidézem az ölelésed, az érintéseidet. Nem merek egyedül lenni, mert, ha nincs körülöttem senki, elözönlik elmémet az emlékek, minden jó és rossz, amit veled, vagy a hiányodtól szenvedve éltem át. És ilyenkor nem tudom visszatartani a könnyeimet, és órákig bírok sírni. – Kis szünetet tartasz, talán, hogy kicsit megnyugodjon a hangod, majd mondod tovább. – És mindezt azzal a gondolattal, hogy te lehet, hogy tökéletesen jól érzed magad valaki mással, és teljesen elfelejtettél engem, és nem is gondolsz rám. El tudod ezt képzelni?
 
Nem bírok megszólalni. Hogy gondolkodhatsz ilyeneken? Sokszor azt gondolom, fogalmad sincs róla, mennyire szeretlek. Hogy gondolhatod, hogy nem jutsz eszembe nap, mint nap? Folyamatosan folynak a könnyeim, és már meg sem próbálom megállítani õket. Nem érdemes.
 
– Jin? Itt vagy még? – kérded bizonytalanul, és eszembe jut, hogy már jó ideje nem szólaltam meg.
 
– Kazu… – Suttogom erõtlenül, és biztos vagyok benne, hogy hallod, hogy sírok. – Kazu… Kicsim… Figyelj rám egy kicsit, jó? Szeretlek. Nagyon szeretlek. Mindig is szerettelek, és szeretni is foglak. Senki nem érhet fel hozzád. Nincs szükségem senki másra, ha tudom, te az enyém vagy. Ne is jusson eszedbe ilyenekre gondolni, jó? – Hosszan felsóhajtok. – Istenem… haza kéne mennem…
 
– Ne legyél hülye, Jinjin! – szólalsz meg azonnal.
 
– Nem vagyok – felelem szomorúan. – Csak most nem vagyok biztos abban, hogy bírni fogom. És nem segít, hogy már tudom, legalább annyira szenvedsz, mint én.
 
– Ne haragudj. Nem akartalak még jobban terhelni – mondod azzal a gondoskodással, amit mindig is imádtam benned.
 
– Ne hülyéskedj. Jó tudni, hogy hiányzom.
 
Nem mondasz semmit, de van egy olyan érzésem, hogy elmosolyodtál. – Most mosolyogsz, igaz? – kérdem.
 
– Honnan veszed? — Meglepetten cseng a hangod. Tehát igazam volt.
 
– Csak egy megérzés. Mosolyogj, Kame–chan! Mosolyogj nekem, akkor is, ha nem láthatom. Azt szeretném, hogy, mikor eszedbe jutok, ne a könnyek ellen kelljen küzdened, hanem a mosoly ellen, hogy ne nézzenek hülyének, amiért magadban vigyorogsz. – Azt hiszem, megint hülyeségeket mondok, de nem igazán érdekel.
 
Ráadásul hallom, hogy felnevetsz, és boldogan elmosolyodok. – Olyan hülye vagy – mondod gyengéden.
 
– Nem érdekel. De látod, mondtam egy hülyeséget, és több, mint két hónap után újra hallhattam a nevetésed. Ez mindent megért.
 
– Jin?
 
– Mondd!
 
– Mikor lettél te ilyen?
 
– Milyen, Kazu? – kérdezek vissza. Nem értem, mire gondolsz.
 
– Ilyen… nyálas… – Amikor rájöttem, hogy nem bírom nélküled, kicsim… Amikor rájöttem, hogy te vagy a legfontosabb dolog az életemben.
 
– Próbálok kicsit kedves lenni, talán nem tetszik? – kérdem inkább, minthogy kimondjam elõbbi gondolataimat. Az már tényleg túlzás lenne.

– Dehogynem, kifejezetten jól esik, csak… olyan furcsa. Nem szoktál ilyen lenni. – Tudom, még nekem is furcsa. Látod, ennyire hiányzol. Teljesen kifordulok önmagamból, és lassan már én sem tudom, milyen is vagyok valójában.
 
– És nem is nagyon leszek. Ez csak erre az éjszakára szól, mert már teljesen készen voltam, és hiányzik a gondoskodásod. – Szünetet tartok, és te megint nem mondasz semmit. – Most mosolyogsz? – Biztos vagyok benne, hogy igen, de te elõször csak ciccegsz egyet, majd kisvártatva megszólalsz.
 
– Igen. Örülsz?
 
– Igen, nagyon – felelem mosolyogva, majd elkomolyodok. – Megnyugodtál egy kicsit?
 
– Aha. És te?
 
– Én végig teljes mértékben nyugodt voltam, köszönöm szépen. – Játszom egy kicsit a menõt, bár te is tudod, hogy a közelében sem álltam a nyugalomnak.
 
– Igen, persze. Nem is tudom, ki mondta zokogva, hogy haza kellene jönnie, mert nem biztos abban, hogy bírni fogja nélkülem. – Kicsit gúnyos a hangod, de nem érdekel, fõleg, hogy tudom, te sem bírod nélkülem. Hiszen az imént mondtad.
 
– Nem tudom, mit hallottál, Kame–chan… – szórakozom veled még mindig, bár kicsit nehezemre esik.
 
– Én viszont igen – mondod dacosan.
 
– Azt hiszem, valamit félreértettél. Én azért zokogtam, mert kicsit több, mint 3 hónap múlva haza kell mennem. – Csak remélni merem, hogy ezt nem veszed komolyan, mert, ha igen, akkor végem van. És azt hiszem, a kapcsolatunknak is. Azt pedig nem akarom.
 
– Jin… hogy lehetsz ilyen hülye? – kérded sóhajtva, és pedig kicsit megnyugszom.
 
– Ne haragudj… Ugye nem vetted komolyan? Tudod, hogy legszívesebben már otthon ölelnélek…
 
– Persze, hogy nem. Mindketten ugyanazt akarjuk, nem igaz? – Hallom a hangodon, hogy szomorú vagy, és nem tudok másra gondolni, csak, hogy bármit megtennék, hogy most csak kicsit is vidámabb legyél.
 
– De bizony, igaz. Na, hogyha megnyugodtál, akkor menj aludni, jó? Ne értsd félre, nem akarlak lekoptatni, csak pihenésre szükséged van, és most talán majd tudsz aludni rendesen. – Remélem, igazam lesz, és egy kicsit össze tudod szedni magad. És remélem, hogy én is magamat.
 
– Igen, remélem – feleled még mindig szomorúan.
 
– Jó éjt, kicsim. Holnap hívlak – ígérem, és biztos vagyok benne, hogy be fogom tartani. Hiszen megint magam mellett tudhatlak, még, ha csak képletesen is. — Szeretlek, ne felejtsd el!
 
– Én is szeretlek. Szia! – köszönsz el, és leteszed.
 
Lassan veszem el a fülemtõl a telefont, és kiterülök az ágyon. Alig hiszem el, hogy sikerült, újra az enyém vagy. Boldog vagyok, és végre úgy érzem, van miért hazamennem, hiszen tudom, hogy szeretsz, és, hogy vársz rám. S bár még mindig egy óceán választ el tõled, messze nem érezlek olyan távol magamtól, három és fél hónap múlva pedig újra láthatlak, és magamhoz ölelhetlek. És így most jó.
 
Tonight…

Dalszöveg: FM Static – Tonight