Now or never

Jin ajtaja elõtt állok. Oké, nagy levegõ. Minden rendben lesz… Megnyomom a csengõt, nem sokkal késõbb pedig léptek zaja hallatszik, és megjelenik elõttem õ. Tágra nyílik a szeme meglepetésében, én pedig csak lehajtom a fejem. Nem tudom, mit mondjak, mit tegyek. Végül õ töri meg a csendet.
– K–kame…? — Felkapom a fejem. Azt mondta, „Kame”? — Te mit keresel itt?
– Én… én csak… — Fogalmam sincs, hogy mit kellene mondanom. — Csak…
Nem jönnek a számra a szavak, Jin pedig kezd ideges lenni.
– Képes leszel még ma kinyögni egy értelmes mondatot? — kérdi mérgesen. — Tudod, nem igazán szeretek kinn álldogálni a hidegben.
– N–ne haragudj — motyogom. — Nem akartalak zavarni. Már megyek is.
Azonnal sarkon fordulok, és szinte futva indulok el, de õ utánam rohan, és elkapja a karom. Erõszakosan maga felé fordít, és az arcomba hajol.
– Kamenashi! Ha már egyszer idejöttél, ráadásul karácsony este, el fogod mondani, hogy mi volt az oka.
Még most sem bírok megszólalni, de õ nem adja fel. Beráncigál a házba, és leültet a nappaliban. Elém áll, de én nem nézek fel rá, csak a padlót pásztázom, és a kezeimet tördelem.
– Kame — kezdi türelmet erõltetve magára. — Megszólalnál végre?
Felnézek, és körbekémlelek a lakásban. Szinte semmit nem változott, mióta utoljára voltam itt, pedig az már elég régen volt. Hiszen mostanában már a házibulikra sem jöttem el.
– Tudod — mondom halkan. —, régen voltam már itt. De ehhez képest a lakásod semmit nem változott.
Látszik, hogy megleptem ezzel, egy darabig csak hallgat, de aztán bólint egyet. — Nem láttam szükségét a változtatásnak. Úgy gondoltam, jobb volna, ha minden a régiben maradna.
Felnézek rá. Vajon ezt õ is úgy értette, ahogy nekem jött le?
– Igen — suttogom.
– Kame, kérlek! — Leül mellém a kanapéra, és maga felé fordít. — Mondd el, hogy miért jöttél!
– Karácsony van, Jin. Emlékszel milyenek voltak régen a karácsonyaink? Emlékszel, mit jelentett ez az ünnep számunkra?
– Nem volt az annyira régen — szólal meg halkan.
– Nem. De nekem úgy tûnik.
Hallgatunk, majd Jin szólal meg elõször. — Nem mondod el, hogy miért jöttél?
Teszek a szemeimmel még egy körutat a berendezésen, mielõtt visszanézek rá. — Tudod… Igazából hiányzol…
Kimondtam. El sem hiszem.
– Mi? — kérdi döbbenten. — Nem te voltál az, aki úgy döntött, abbahagyja ezt a barátságot? — Enyhén ingerült a hangja.
– De igen — felelem. — De csak azért, mert… – Elakadok. Ezt hogy mondjam el neki? — Azért, mert… Áh, inkább hagyjuk!
Próbálok felállni, és távozni, de õ nem hagy. — Be fogod fejezni, ha már egyszer elkezdted! Nem érdekel, mibe fog kerülni, akár egész éjszaka nem alszom, de meg fogom tudni, miért jöttél ide.
Szomorúan nézek fel a szemeibe. — Utálni fogsz…
– Akkor foglak, ha most nem mondod el — mondja mérgesen. — De nem teljesen mindegy? Te amúgy is utálsz.
– Nem — suttogom a padlót nézve, majd felemelem a fejem. — Én nem utállak, Jin. Soha nem tudnálak utálni. Hiszen annyira nehéz utálni azt, akit szeret az ember…
– Hát ige… — kezdi, majd elakad. — Hogy? Mi? Ezt most… Ezzel azt akarod mondani, hogy… Nem, az nem lehet!
– Jin! Megnyugodnál? — kiáltok rá, mire egybõl elhallgat. — Igen, szeretlek, ez van. Most akkor lehet utálni, lehet kiabálni velem, netalántán ki is dobhatsz. De nem, ezt mégsem várom meg. — Az ajtó felé sietek, de õ már megint megállít. — Tudod — fordulok vissza. —, ez már kezd egészen családias lenni. Kezdem megszokni.
– Mit? Azt, hogy te elmenekülsz, én meg megállítalak? Hát én ezt nem akarom megszokni. — Magához húz, és megölel. — Nem akarom, hogy még egyszer elmenekülj elõlem, Kame. Én nem akarom ezt folytatni.
– Jin? — szólalok meg bizonytalanul. — Megmondanád, hogy miért ölelgetsz, mikor utálnod kellene?
– És mégis miért kellene?
– Hát, ha jól emlékszem már vagy egy éve össze vagyunk veszve. Aztán pedig most mondtam el, hogy beléd szerettem. Undorodnod kéne tõlem. — Folyni kezdenek a könnyeim, és még letörölni sem tudom, õket, mivel a fejem Jin mellkasán pihen.
– Nem undorodom tõled, hiszen semmi okom nincs rá. — Azt hiszem, meghallja, ahogy halkan szipogok, mert eltol magától. — Kazu… Hívhatlak újra Kazunak? — Én csak egy döbbent bólintásra vagyok képes, õ pedig elmosolyodik, és folytatja. — Ne sírj, kérlek. — Egy könnyed mozdulattal letörli a könnyeimet, és végigsimít az arcomon. Azt hiszem, nem értem azt, ami most történik. — Kazu… Én is szeretlek. Már nagyon régóta.
Bizonytalanul nézek rá. — Komolyan? Vagy csak megint gúnyolódni akarsz velem.
– Dehogyis! — Megfogja a kezem, én pedig döbbenten nézek le összekulcsolt ujjainkra. — Tényleg szeretlek. És szeretném elfelejteni az elmúlt egy évet, de tudom, hogy ez nem lehetséges. Szóval el kell fogadnunk a múltat, és együtt kell élnünk vele. De nem muszáj a múltban élnünk.
– Úgy érted, hogy… — elakadok. Nem tudom, mit mondjak. Már megint.
– Úgy értem, hogy szeretnék együtt lenni veled — mondja már–már kioktatóan. — De nem csak úgy, mint a barátod.
– Jin! — Szorosan megölelem. Ezt nem hiszem el. Ez lehetetlen. Elképzelhetõ, hogy én ennyire mázlista vagyok? — Emlékszel, milyen volt, amikor kicsit voltunk?
– Nosztalgiázni akarsz? — kérdi nevetve.
– Aha — felelem vidáman. Hihetetlen, mennyit változott a hangulatom egyetlen szótól. — Akkor még minden szép volt, minden sokkal egyszerûbb volt.
– Most is széppé tehetjük, Kazu. Egyszerû valószínûleg nem lesz, hiszen felnõttünk, nagyobb felelõsség van a vállunkon. De ettõl függetlenül lehet ugyanolyan szép.
– Igazad van — bújok hozzá. — Nem hiszem el, hogy most tényleg téged ölellek.
Felnevet, és magához szorít. — Pedig el kell hinned, sõt, akár hozzá is szoktathatod magad.
– Ebben reménykedtem és is. Hiszen a remény hal meg utoljára, nem igaz?
– De bizony igaz. — Csak egymást ölelve állunk az elõszobában, csendben, boldogan. Végül én unom meg az ácsorgást.
– Öhm… — szólalok meg. — Most egész éjjel itt fogunk álldogálni?
– Mi? — kérdez vissza, és már válaszra nyitnám a számat, mikor eszébe jut, mit kérdeztem. — Ja, nem. Gyere, üljünk le.
– Nekem lassan haza kéne mennem — mondom szomorúan.
– Szó sem lehet róla. — elvezet a kanapéig, leül, majd az ölébe húz. Félig fekvõ helyzetet veszünk fel, így õ a hát –és kartámlának támaszkodik, én pedig a lábai között fekszem. — Ma itt maradsz velem. Mint a régi szép idõkben.
Boldog mosoly terül el az arcomon, és egy kicsit kényelmesebb pozícióba tornázom magam, úgy, hogy a fejem az õ vállánál legyen. — Boldog karácsonyt!
– Boldog karácsonyt, kicsim! — feleli, és kapok egy gyengéd puszit az arcomra.
Felemelem a kezem, és lehúzom magamhoz a fejét, úgy, hogy ajkaink összeérjenek. Elõször megmerevedik, de aztán átadja magát a gyengéd csóknak, amit váltunk. Mikor szétválunk egymástól, boldog mosollyal az arcomon nézni kezdem a kint hulló hópelyheket.
– Tudod, már régen voltam ennyire boldog — mondom elgondolkodva, õ pedig nem mond semmit, csak szorosabban ölel. Hirtelen eszembe jut egy fontos dolog. — Mi lesz a többiekkel?
– Mire gondolsz? — kérdi értetlenül.
– Elmondjuk nekik?
Gondolkodik egy darabig, majd megvonja a vállát. — Nem tudom. Fogalmam sincs, hogy fogadnák.
– Ha valóban a barátaink, el fogják fogadni, és támogatnak majd minket. — Közelebb — már, ha lehet — fészkelem magam hozzá, és lehunyom a szemem.
– Ezt majd még késõbb megbeszéljük, jó? — Én csak bólintok. — Álmos vagy?
– Aham — felelem egy hatalmas ásítás közepette.
– Ugye itt alszol ma? — tudakolja gyengéden.
– Ha szeretnéd…
– Persze, hogy szeretném — jelenti ki, és megpróbál letolni magáról, de én nem hagyom magam. — Na, Kazu! Menjünk az ágyba.
– Én nem akarok — csóválom a fejem.
– És akkor itt akarsz elaludni?
– Például… — Furcsán néz rám, de nem mond semmit, csak végigsimít az oldalamon.
– Rendben — szólal meg végül.
– Hmm… Jó éjt! Szeretlek — motyogom lehunyt szemekkel.
– Én is szeretlek téged. Jó éjszakát! — válaszol Jin suttogva, én pedig egy boldog mosollyal az arcomon alszom el. Végül mégsem kell egyedül töltenem ezt az ünnepet.