Hajnal
Egy hosszúra
nyúlt pillanat... Akame, Jin POV, one-shot
Gackt, Saikai Story című számára
íródott.
http://www.youtube.com/watch?v=y5xbTJo7SJw
Kyrie
—
Hajnal
Teljes csend.
Az éj sötétje mindent
feketébe borít.
Kivéve téged.
Órák óta nézem a
békés arcod. Először, az ablak
üvegén
áttörő holdvilág rajzolt finom
kontúrt szép vonásaidnak,
meseszerűvé varázsolva így a
lényed. Majd a sejtelmes
fények szép lassan eltűntek, helyükre a
félhomály
költözött, egészen
elérhetetlenné téve téged.
Még
számomra is, holott teljesen belém
bújva alszol; egyik karod
szorosan körém fonódva, pont
úgy, mint az egyik lábad, a
fejed pedig a mellkasomon pihen. Ajkaid kissé
szétnyílva...
hívogatóan szétnyílva.
Könnyű lenne most engedni a
kísértésnek,
és birtokba venni őket... majd pedig téged...
egészen,
mindenestül. De túlságosan
kábult, bódító a pillanat,
te
pedig túlságosan képessé
váltál mozdulatlanságra
kényszeríteni... még így
is, hogy nem vagy tudatodnál.
Én pedig félek, hogy
összetöröm ezt a szerelemillatú
burkot, vagy esetleg téged. Igazán
törékenynek tűnsz, pont
olyan átkozottul törékenynek, mint
amennyire a valóságban
nem vagy az. Most még hozzád érni is
alig merek. Akár egy
elefánt a porcelánboltban. Pont, mint nappal.
Sokszor érzem
így magam melletted. Mert én, veled
ellentétben a nap
világánál is ez vagyok.
Kissé vad, néha meggondolatlan,
esetenként önző, és még
sorolhatnám, csak... csak nincs
értelme.
Elfogadom ezt, és te is elfogadsz.
Egymás tökéletes ellentétei.
Ezek vagyunk mi. Te szinte
mindig tudod mi a helyes, mi a jó válasz, vagy,
mit kell tenni,
hogy kell viselkedni, hogy kell lekenyerezni a menedzsert.
Én ellenben...
És most is...
Olyan megingathatatlan nyugalmat, békét vonsz
körénk, amelybe
még az éjszaka lidércei sem
képesek beférkőzni. Sem a
nappaloké. Ilyenkor minden olyan távolinak tűnik.
És ez az
érzés napközben is mindig
eláraszt, mikor mellettem vagy.
Elég hozzá a léted, a
közelséged.
Érdekes látnom, hogyan változtatnak a
felkelő nap fényei; az
arcod vonásait, az ajkad fényét, a
hajad csillogását. Csak
egy valami állandó: a
szépséged.
Lassan fordítom el a fejem, hogy megnézzem mennyi
az idő.
Lassan kelnünk kell. Óvatos mozdulattal emelem fel
a kezem -
vigyázva, nehogy felébresszelek -, hogy idő előtt
lekapcsoljam az ébresztőórát. De
már ez a kevéske kis
mozgás is elég ahhoz, hogy ébredezni
kezdj.
Arcod még inkább a mellkasomba fúrod,
mély levegőt véve,
karoddal pedig még szorosabban ölelsz.
Aztán már csak azt veszem észre, hogy
tehetetlenül elveszek
barna szemed mélységében. Olyan
gyengéd, odaadó,
szeretetteljes ez a pillantás.
- Jin - motyogod -, már ilyen korán fent vagy?
Nem válaszolok. Egyszerűen csak engedek végre a
vágyamnak,
és számat puha, hívogató
ajkaidra nyomom, melyek rögtön,
minden fenntartás nélkül
nyílnak meg a nyelvemnek.
És ilyenkor tudom, hogy tényleg nem
számít semmi, sem a
gondok, vagy a hibáim, mert te így
mindenestül akarsz engem.
Szerelem...
Egy hosszúra nyúlt pillanat.
