Fever love - 2. fejezet

Cím: Akame forever
Páros: Akame
Korhatár: 12
Megjegyzés: A várva várt folytatás. A dõlt betûs rész - kb. öt mondat - az most YamaPi része. Bétázásért hatalmas köszönet Sehikének :)


Másnap reggel a nap elsõ sugarai simogatták a két fiatal fiú selymes bõrét. A szellõ lágyan lengette a hófehér függönyt, amitõl a nap többi fénylõ vonala is utat talált magának a szuszogásoktól vízhangzó szobába.
Akanishi Jin abban a pillanatban nyitotta ki mélybarna szemeit, majd a fény forrása felé fordította tekintetét, s élvezte a hûs szellõ keltett hidegséget. Mikor már elég éber volt, érezte, hogy valamitõl nagyon elzsibbadt testének teljes bal oldala, s gyorsan lepillantott fájó testrészeire. Mikor észrevette, hogy mitõl is fáj mindene, ajkait egy gyengéd mosolyra húzta. — Szóval mégsem álom volt — gondolta magában, és tovább figyelte alvó szerelmét. Kame fedetlen mellkasán pihentette fejét, s ennek eredményeképp érezte egyenletes szuszogását, amitõl teljesen libabõrös lett. Karja gyengéden a derekát ölelte, s úgy gondolta, szeretne minden reggel ilyen látványra ébredni, még ha kicsit fájni is fog mindene, de ez érdekelte legkevésbé. Hisz ott volt neki egy olyan kincs, amit még, akkor sem engedett volna el, ha maga a jó isten kérné. Mosolya egyre nagyobb lett, mikor Kame szorosabban bújt hozzá. Akkor örökké el tudta volna nézni szerelmi ráncoktól kisimult arcát, de tudta, hogy hamarosan fel kell kelni. Gyengéden kisimított egy rakoncátlan tincset a szemébõl, s követve homloka vonalát, a füle mögé tûrte. — Végre lement a lázad — motyogta, közben egy gyengéd csókot lehelt a fiú búbjára. Az alvó tündér, mert szerinte olyan gyönyörû volt, kicsit megremegett a nem várt érintéstõl, de nem ébredt fel. Jin óvatosan kimászott ölelésébõl, s gondosan betakargatta, nehogy megint megfázzon. Még egy utolsó csókot lehelt puha bõrére, majd elhagyta a szobát, s a fürdõbe vette az irányt.
Belépett a kis helységbe, s mikor meglátta, hogy haja hányfelé is tud állni, szemei tányér nagyságúra kerekedtek. Megpróbálta valamilyen elfogadható állapotba hozni, több-kevesebb sikerrel. Egy gyors fogmosás után elkezdett felöltözni, ám ekkor valaki hangosan dörömbölni kezdett az ajtón. — Ha az az idióta, bárki is legyen az, felébreszti Kazut, megölöm! — szitkozódott magában, és az ajtóhoz sietett. Szabályszerûen feltépte az ajtót, s a kétségbeesett Uedával találta szemben magát.
- Jin... - nyögte, már majdnem sírva — Kame... eltûnt. Nem veszi fel a telefont, és otthon sincs. A többiek se tudnak róla semmit, és már csak téged nem kérdeztelek — mondta, szinte már kiabálva, s Jin attól félt, hogy felkeltik Kazut.
- Ueda, elõször is nyugodj meg, mert felébreszted Kazut — jelentette ki alig hallható hangon, majd betessékelte vendégét a konyhába
- Kame... itt van? Miért? Hogyan? — tette fel sorban a kérdéseket Tatsuya, egy kicsit aggódva, ugyanis tisztában volt vele, hogy utálja õt, és azzal is, hogy Kame többet érez iránta, mint barátság, ha az akkori kapcsolatukat barátinak lehetett nevezni. — Akkor most... ti...
- Igen — válaszolta mosolyogva Jin, és látta társa szemébõl eltûni az aggodalmat. — De várj... te tudtad, hogy... - kapott észbe Akanishi, mire a másik csak elmosolyodott.
- Nos, nem egészen — felelte, még mindig mosolyogva -, csak azt tudtam, hogy õ szeret téged, ugyanis nem egyszer jött át hozzám sírva, mikor te megbántottad — mondta, az utolsó mondatot kiemelve. — De most inkább te mesélj, hogy került Kame pont a te lakásodba?
Jin elkezdte mesélni, hogy mi történt, de társa párszor megszakította, hogy részletesebben hallja a történteket. Viszont mikor azt mesélte, hogy hogyan fõzött levest, csapattársa hangosan felkiáltott.
- Miii! Meg akarod mérgezni szegényt Jin? — csak remélni tudta, hogy barátja nem evett abból a ’levesbõl’.
- Mou! Nem mondta, hogy rossz lett — válaszolta.
- De azt sem, hogy jó, ugye? — Jin erre csak megrázta a fejét. — Akkor gyorsan készítek neki valamit, amitõl egy kicsit megerõsödik. — ezzel felállt, s elkezdett összeütni valami ehetõt.
Kamenashi kezdett ébredezni, s ennek jeleként egy hatalmasat nyújtózkodott az ágyban. Lassan nyitotta ki a szemeit, és észrevette, hogy teljesen egyedül van. Felült az ágyon, felhúzta lábait, s szorosan ölelte magához, igyekezve visszatartani könnyeit. — Jin, ugye nem csak játszottál velem? — tette fel magában a kérdést, s amint a végére ért, Jin megjelent egy tálcával a kezében. Amint meglátta szerelme szomorú tekintetét, szélsebesen ott termett mellette. Letette a tálcát és szorosan magához ölelte. Kezét belefúrta hajába, így próbálva megnyugtatni õt.
- Kicsim... ugye nem azon gondolkodtál, hogy csak játszottam veled, mikor észrevetted, hogy egyedül vagy? — eltolta magától, de csak annyira, hogy tekintetét a gyönyörû barna szemeibe mélyeszthesse. Amint belenézett, tudta a választ. Eltûrt egy tincset a füle mögé, majd egy könnyed csókot lehelt ajkaira. — Ilyenen felesleges gondolkodnod. Eszemben sincs elengedni téged most, hogy végre az enyém vagy, mert szeretlek, még a saját életemnél is jobban.
- Én is szeretlek — motyogta visszabújva Jinjin nyakába.
Kame ugyan nem tudta, de Ueda mindezt végighallgatta, és nehezére esett visszatartania könnyeit.
- Remélem, hogy ez többször meg se fordul a fejedbe? Felejtsd el, és egyél! — parancsolt rá — Mert szeretnék mutatni valamit, és ahhoz kell, hogy megerõsödj.
- Mit? Mit? Mit? — Kame tekintete hirtelen vált kíváncsivá.
- Majd megtudod — szerelme lebiggyesztette ajkait, s egy falat ételt tett a szájába. — És, hogy ízlik a reggelim? — kérdezte érdeklõdve.
- Finom, nagyon finom — válaszolta mosolyogva -, de ezt nem te készítetted, igaz Tat-chan? - fejét az ajtó felé fordította, ahol nemsokára megjelent az említett személy.
- Jin, én megmondtam, hogy észre fogja venni — mondta, s már nem tudta visszatartani nevetését, amihez hamarosan Kame is csatlakozott, mikor meglátta Jin kipirult arcát.
- Mou, ne nevessetek ki — mondta szomorúan. — Tudom, hogy nem tudok fõzni, de honnan tudtad, hogy nem én készítettem, hanem Ueda?
- Hát... - próbálta csillapítani nevetését. — Neked köszönhetõen elég jól ismerem Tat-chan fõztjét, mert nem sokat ettem, mikor rájöttem, hogy beléd szerettem, te pedig mindig megbántottál. Nem igaz Tat-chan?
- De igen — helyeselte. — Addig nem hagytam elmenni, még nem evett valamit, akkor is, ha az csak egy falat volt. Úgyhogy Akanishi ajánlom, hogy ne bántsd meg még egyszer, mert akkor velem gyûlik meg a bajod! — vetett egy gyors pillantást Jinre.
- Sajnálom — nézett Kamenashira, majd gyengéden végigsimított arcán. — Ha még egyszer megbántalak, akkor megengedem Uedának, hogy behúzzon egyet.
- Szavadon foglak — válaszolta Tatsuya — Nagyon vigyázz rá. Ja és Kame, legközelebb legalább a telefonra válaszolhatnál, nagyon aggódtunk ám miattad.
- Gomen, csak hát... - válaszolt volna, de barátja közbeszólt.
- Tudom, Jin elmesélte, mi történt. Legközelebb jobban vigyázz magadra — Kazuya bólintott, s egy mosolyt küldött felé. — Akkor én megyek is. Hagylak titeket turbékolni — mondta, s elindult ki a szobából.
- Ueda! — kiáltották egyszerre.
- Ja ne — intett és már ott se volt.
A fiatalabb folytatta reggelijét, amit inkább már ebédnek lehetett volna nevezni, míg szerelme kikísérte vendégét. Mikor végre befejezte az evést, kimászott a meleg takaró nyugtató érzésébõl, s a fürdõ felé lépegetett. Elkezdte levenni a láztól nedves anyagokat, amik szinte második bõrként tapadtak hosszú lábaira. Lassan engedte bele magát a kád forró vizébe, hogy megszokja az érzést. Jó egy óra áztatás után odanyúlt a törölközõért, s kimászott a vízbõl. A ruhái után nyúlt, mikor eszébe jutott, hogy nincs itt egyetlen tiszta ruhája sem. Magára csavarta a hófehér törölközõt, s elindult megkeresni párját.
Jin a konyhában volt, éppen zsemléket gyártva az útra. Lépteket hallott, ezért megfordult, s a látványtól tátva maradt a szája. Szerelme állt elõtte, egy szál törölközõbe becsavarva. A még vizes barna haja össze-vissza tapadt homlokára, s a lelógó tincsekbõl pedig csepegett a víz, s fedetlen mellkasán landolt, bebarangolva azt, egészen az anyag széléig. — Gyönyörû — ez az egy szó járt Jin fejében, s gondolataiból egy édes hang rángatta vissza.
- Jin... - semmi. — Jiiin! — kiabált Kazu, de nem kapott választ. — JIN, figyelsz te rám? — bólintott, s megindult felé.
- Akkor kapha... - kérdezte volna, de egy szájat érzett sajátján. Jin átkarolta vékony derekát, magához húzta, amennyire csak tudta, s szenvedélyesen csókolta. A döbbenettõl Kame nem tudott reagálni, de amint észbe kapott, viszonozta a csókot, s utat engedett Jin követelõzõ nyelvének. Kezeit átkulcsolta nyaka körül, s ha ez lehetséges, még közelebb húzta õt magához, még párja hosszú ujjai elkezdtek egyre lejjebb vándorolni, mígnem megállapodtak fenekén. Érezte, hogy lábai teljesen elgyengülnek, s ha az idõsebb nem tartaná olyan szenvedéllyel, összeesett volna, mint egy kártyavár.
- Olyan gyönyörû vagy kicsim — súgta ajkaira, mikor megszakította a csókot, majd ajkával nyakát kezdte kényeztetni.
- Jin... ezt most nem ke... - próbálta volna megállítani, de csak egy halk nyögés hagyta el a száját, mire szerelme elnevette magát, s folytatta bõre kényeztetését. Keze közben már a törölközõ csomóját bontogatta ki. — Jin ne! — kiáltott rá, s egy határozott mozdulattal eltolta magától.
- Kazu, én... sajnálom, csak annyira ellenállhatatlan vagy, és nem bírtam türtõztetni magam. Sajnálom — mondta tekintetét a földre szegezve.
- Tudom, de azt mondtad mutatni szeretnél valamit, és én látni akarom. Ezt pedig majd este befejezzük — nyomta ágyékát szerelméhez. — Na, akkor kapok valamilyen ruhát, vagy azt szeretnéd, hogy így menjek? — mutatott, szinte csupasz testére.
- Azt már nem! — jelentette ki határozottan. - Rajtam kívül senki más nem láthatja a gyönyörû testedet, mert az enyém vagy, örökre!
- Hirtelen milyen birtokló lettél — mondta nevetve.
- Ez csak természetes — egy csókot lehelt ajkaira, s elindult keresni valami ruhaszerûséget.
Fél óra keresés után végre talált egy halványkék színû farmert és egy egyszerû fehér pólót, amibe Kame remélhetõleg nem fér bele kétszer. Amíg õ belebújt, Jin befejezte a remélhetõleg ehetõ zsemléket, s néhány percen belül már indultak is. Az autóban még próbálta kiszedni párjából, hogy hova viszi, de Jin nagy nehezen ellen tudott állni Kame édes szavainak. Az út hosszú volt, ezért a fiatalabbik, bár nem akart, elaludt. Órákkal késõbb arra lett figyelmes, hogy valaki próbálja felébreszteni.
- Hát te mindenhol elalszol? Kezdesz olyan lenni, mint Junno — nevette el magát, mire Kame fejbe vágta. — Gyere megérkeztünk, és pont idõben — mondta, majd megfogta szerelme kezét, és a part felé vezette.
Levették cipõiket, s élvezték, ahogy a puha homok besüpped a lábaik alatt. Néhány méterre a parttól megálltak, s Jin a horizont felé mutatott, ahol az ég legfényesebb csillaga már lemenõben volt. A nap már halovány sugarai jártak táncot a tenger hullámzó felszínével, aranysárga, s rózsaszín nyomot hagyva maguk után. Akanishi belenézett párja csokibarna tekintettébe, s látta, hogy teljesen rabul ejtette õt a látvány.
- Jin, ez gyönyörû — törték meg a csendet édes szavai, majd szorosan a mellette álló személy mellkasába helyezte kényelembe magát, karjait pedig összekulcsolva pihentette csípõjén. Jin átölelte derekát, s vigyázva közelebb húzta magához a törékeny testet. — Köszönöm, hogy megosztottad ezt velem — búgta nyakába, és egy csókot nyomott érzékeny bõrére.
- Ha még sokáig ingerelsz, nem hiszem, hogy sokáig türtõztetni tudom magam — mondta, majd egy apró puszit nyomott Kame fejére.
- Akkor mire vársz még? — kérdezte, felemelte a fejét és összeérintette ajkukat.
- Arra, hogy végre otthon legyünk — válaszolta. — Mehetünk? — Kamenashi bólintott, s elindultak vissza az autóhoz.
Ahogy, a nap lement, az idõ is elkezdett lehûlni. Jin látta, hogy Kame kicsit remeg, elõvett egy pokrócot, s a hátára terítette. Válaszul egy mosolyt kapott, s végre elindultak haza. Az út ismét eltartott pár óráig, de most nem aludt el az autóban. Nézte, ahogy a fények játszanak a sötétséggel, mutatva nekik az utat. Jin aggódó tekintettel bámulta szerelmét, aki gondolataiba mélyedt.
- Min gondolkozol annyira, kicsim? — kérdezte, s összekulcsolta ujjaikat.
- Semmin, csak még mindig nem hiszem el, hogy szeretsz — mondta Kame az ablakon kinézve.
- Pedig hidd el, mert ez örökre így marad — válaszolta, s a pirosnál odahajolt, s egy csókot lehelt ajkaira. Már majdnem összeért ajkuk, mikor megszólalt Jin telefonja.
- Megölöm azt az idiótát aki, ilyen jól tud idõzíteni — morogta, miközben elõkereste telefonját. — Moshi moshi.
- Yo Jin — köszönt barátjának.
- Szia Yamapi.
- Mit szólnál, ha megünnepelnénk a szabadnapunkat, és elmennénk a szokásos helyünkre? — kérdezte hatalmas vigyorral az arcán.
- Bocsi, de most sokkal fontosabb dolgom van.
- Még annál is fontosabb, hogy a legjobb barátoddal menj el szórakozni? — hangjában egy kis szomorúságot lehetett hallani.
- Igen még annál is — erre egy nagyot mosolygott, ami Kamét is kíváncsivá tette.
- Csak nem Kazuval, vagy éppen? Végre elmondtad neki, és nekem meg nem szóltál. Mégis, milyen barát vagy te? — hangja tele volt kíváncsisággal.
- De igen, csak ez egy érdekes történet, majd holnap megtudod — húzta egy kicsit Yamapit.
- Gonosz vagy, tudsz róla? És gratulálok, de nehogy valami hülyeséget csinálj ezután! — mosolygott.
- Tudom, és büszke vagyok rá. Köszi, azon pedig nem kell aggódnod — válaszolta.
- Akkor majd holnap beszélünk. Ja ne.
- Ja ne — ezzel befejezte a beszélgetést.
- Mit akart Tomo-chan? — kérdezte Kame érdeklõdve.
- Csak elhívott inni, hogy megünnepeljük a szabadnapunkat, de én nemet mondtam — válaszolta, s újra elindultak.
- Ez nem vall rád! — nevette el magát
- Mivel most már van sokkal fontosabb dolgom is, nem érdekel — válaszolta, s ujjaikat újra összekulcsolta.
Kame tovább mosolygott, mert Jin miatta nem ment el máshova, és megnyugtatta a tudat, hogy tényleg fontos Jin számára. Az út többi részét csendben tették meg, de egymás kezét egy pillanatra sem engedték el. Még fél óra utazás után végre leparkolhattak Jin háza elõtt, és kiszálltak az autóból. Kame amint kiszállt az égre meredt, eszébe juttatva az emlékeket. A hold nem sokat változott két nap alatt, viszont az õ élete teljesen megváltozott. Leemelte tekintetét és meglátta azt a parkot, ahova aznap besétált. Nem is tudta, hogy az a park Jin lakása elõtt van. Egy mosoly kúszott az arcára, s Jin érdeklõdve nézte mosolygó kedvesét.
- Mi az amitõl ilyen vidám lettél? — lépett mögé, s átkarolta derekát.
- Látod ott azt a padot? — kérdezte, mire csak értetlenül bólintott. — Arra a padra ültem le két napja egy szál pólóban, aminek köszönhetõen kicsit megfáztam — nevette el, de hálás volt, hogy aznap azt tette, amit tett.
- Akkor annak a padnak köszönhetem, hogy végre az enyém vagy? — Kazu csak bólintott, s Jin elkezdte húzni a pad felé.
- Jin, miért megyünk a padhoz? — kérdezte értetlenül.
- Ez az? —mutatott a pad felé, mire csak újra bólintott. Leültette kedvesét, majd õ is mellé ült. Elõvette lakása kulcsát, s elkezdte megrongálni a pad faszerû támláját.
- Mit csinálsz, ezért megbüntethetnek! — mondta aggódva, s látta, hogy Jin egy J és egy K betût vés a fa felületébe, majd egy apró szívet közé. Ezt látva Kame arcára egy hatalmas mosoly kúszott.
- Ez a bizonyíték arra, hogy senki se választhat el tõled — mondta, s egy apró puszit lehelt homlokára.
- De mi lesz, ha valaki meglátja? — nézett párja arcára, de õ csak nevetett.
- Akkor az egy J és egy K betût fog látni. Csak mi tudjuk, hogy mit is jelent valójában — felelte, s magához ölelte remegõ kedvesét. — Gyere, menjünk fel, nehogy megint megfázz itt nekem, és van valami, amit még be kell fejeznünk — erre a kijelentésre Kame felkapta fejét, s meglátta Jin idióta vigyorát, ami akkor az arcára levakarhatatlanul odafagyott.
- És mi van, ha én nem akarom folytatni? — kérdezte, de ezt még õ maga se hitte el.
Meglátva Jin reakcióját egy csókkal kezdte el kényeztetni ajkait, s mikor elválasztotta, lágy hangon a fülébe suttogott: — El se tudod képzelni, hogy mióta várok már erre. Ezzel a pár szóval elérte azt, hogy Jin ismét ölébe emelje, és most az sem érdekelte volna, ha meglátja õket valaki, mert boldog volt, a legboldogabb és legszerencsésebb ember az egész világon, mert van neki egy Jinjinje, aki mindennél jobban szereti õt, s akit õ mindennél jobban szeret.
Vége