Fever love - 1. fejezet

Cím: Fever love
Páros: Akame
Korhatár: 12
Megjegyzés: A dõlt betûs rész Jinjin szövege. Bétázásért köszönet Sehikének. :)

Egy kimerítõ és fárasztó próba után egy fiatal fiú sétál a lakása felé. A hold varázslatos fénye csillog a mélybarna szemekben, ahogy megáll egy közeli parkban és az égre mered szomorú tekintetével. Lassan újra elindul és leül egy közelben árválkodó padra. Nekitámaszkodik a támlájának, hátrahajtja a fejét, s még mindig a holdra emelt tekintetével gondolatok kezdenek cikázni a fejében. — A francba veled Jin, miért kell ennyire utálnod engem? Mit csináltam, amivel ezt érdemlem? Miért? Pedig annyira szeretlek... Jin... Észre sem veszi, hogy az utolsó gondolatot már halkan a hold felé súgja. Még egy kis ideig mozdulatlanul mered az égre, majd mikor már a szellõ is elkezd lengedezni, feláll, és elindul haza. Mikor átlépi lakása ajtaját, leveti cipõjét, a táskáját ledobja az elsõ sarokba, ami útjába eset, és nem törõdve semmivel beleveteti magát a puha párnák közé. Alig pár pillanat alatt már el is alszik.

*****
Másnap reggel az ébresztõ hangjára ébredt, amit akkor mindennek elmondott. Nyöszörögve kinyúlt a meleg paplan alól, hogy elhallgatassa a tárgyat majd tovább aludt... volna, de az újra megszólalt. Nagy nehezen rászánta magát, hogy otthagyja a takaró megnyugtató melegét. Felült az ágyra, és amikor állt volna fel, megállította egy hirtelen jött szédülés és kénytelen volt visszadõlni, hogy összeszedje magát. — Kellett nekem tegnap egy szál pólóban hazajönnöm — gondolta magában. Pár perccel késõbb már volt annyi ereje, hogy összeszedje magát és besétáljon egy forró fürdõre, remélve hogy az segít. Jó néhány percig áztatta magát, és ahogy remélte segített is egy kicsit. A forró fürdõ után gyorsan csinált magának egy teát, megitta, majd felvette a tegnap sarokba dobott táskáját és elindult a JE épületébe. Beérve amilyen gyorsan csak tudott, vagyis ahogy a szédülései engedték, az öltözõbe sietett. Nagy megdöbbenésére nem volt ott senki. — Mii! — kiáltotta. Ránézett az órájára és látta, hogy másfél órával hamarabb érkezett. — Ezt nem hiszem el — motyogta, majd besétált az öltözõbe. Ledobta a táskáját a padra, magát pedig a kanapéra. Sajnos a megfázása rosszabb volt, mint gondolta, és alig néhány perc múlva már újra az álom hatása alá került.
Akanishi Jin idegesen sétált az öltözõ felé, mikor rájött, hogy egy órával hamarabb jött be. Nagyon mérges volt, amiért elnézte az idõt, mert hát tudni való, hogy szereti minden egyes percét az alvásnak szentelni. Benyitott az öltözõbe és már éppen a mérgét akarta kitölteni a szegény ajtón, amikor is az elétáruló gyönyörû látvány lesokkolta, amit egy nyugodtan alvó fiú okozott. — Kame... - súgta a szoba néma csendjébe. Csendben letette a táskáját, majd odasétált a kanapéhoz. Gyengéden végigsimított az arcán, amire megremegett, és egy könnyû csókot lehelt a homlokára, nehogy felébredjen. — Kazu... sajnálom, hogy folyton bántalak, de csak így tudom távol tartani magam tõled. Bocsáss meg, amiért egy barom vagyok — gondolta magában, mikor ajkait elválasztotta szerelme bõrétõl, és egy finom mozdulattal végigsimított rajta. Ekkor érezte, hogy valami nincs rendben, ugyanis Kame bõre égett a forróságtól. — Még betegen is képes vagy bejönni. Így csak magadnak ártasz — mondta alig hallhatóan, aggódással a hangjában. Ezzel visszasétált az ajtóhoz, kinyitotta, majd amilyen hangosan csak tudta becsapta.
Erre a hangos zajra Kame úgy ült fel a kanapén, mintha bombát robbantottak volna, vagy valami hasonlót, közvetlen mellette. A zaj forrása felé fordult, meglátta az ideges Jint, és megszólalt:
- Mondd, neked teljesen elment az a maradék eszed is! — erõt véve magán ordította a fiú szemébe, amiben valami szokatlant vélt felfedezni. Biztos csak a láz hatása, gondolta. — Beléd semmi tapintat nem szorult? Élvezed azt, hogy folyton engem idegesítesz! Leszállhatnál már rólam!
- Ó, a kis Kazu-chan ideges? Mi az, a csajod egész éjszaka nem hagyott aludni, ezért elmenekültél és inkább itt alszol? — mondta teli gúnnyal a hangjába.
- Baszd meg Akanishi! — kiáltotta s amilyen gyorsan csak tudott, felkelt, és a zuhanyzó felé vette az irányt.
- Téged? — kérdezte Jin felvont szemöldökkel, de válaszul csak egy ajtócsapódást kapott.
Jin leült a kanapéra, ahol alig egy perce Kame még békésen aludt. Hogy lehetek ennyire idióta? Folyton bántom azt, aki számomra a világot jelenti.
Eközben Kame a zuhanyzó hûs falának támaszkodva lábait ölelve kérdezte magától, hogy miért csinálja ezt vele. — Miért? Miért Jin? Ahogy ezek a szavak elhagyták vékony ajkait, egy könnycsepp gördült végig arca selymes bõrén. Néhány perccel késõbb felállt, megmosta az arcát és visszament az öltözõbe. Nagy megdöbbenésére Jin meg se szólalt, amiért most hálás is volt, mert már megbánta, hogy ilyen állapotban képes volt bejönni dolgozni. Lassan a tükör elé sétált, felemelt egy izgalmasnak nem mondható magazint és elkezdte olvasni. Fél óra múlva meglepetten vette tudomásul, hogy a magazinból kb. két sort olvasott el, ugyanis a tekintete mindig Jin meztelen felsõtestére kalandozott. Elképzelte, milyen jó lenne hozzáérni, vagy, ha valami miatt szomorú, hozzábújni és erõsen ölelni azt, de sajnos ez lehetetlen, hisz Jin utálja õt. Gondolataiból a többiek rángatták vissza, mikor benyitottak az öltözõ ajtaján.
- Ohayou - köszöntek, amire Jin végre felébredt és felvette a kanapé mellé számûzött pólóját, Kame nagy bánatára.
- Ohayou — mondta Kame és Jin egyszerre.
- Az hogy Kame itt van, nem annyira furcsa, de Jin, te mit keresel itt ilyen korán? — érdeklõdött Ueda, s tekintetét Jinre szegezte. — Hisz már az is csoda, ha csak fél órát késel. — Ueda már nem bírta ki nevetés nélkül, mikor meglátta Jin arckifejezését, és ehhez a többiek is csatlakoztak. Kame szerette, mikor szerelme ilyen édesen tud nézni, de õ se tudta visszatartani nevetését.
- Héé! — kiáltotta Jin, de már õ se bírta ki nevetés nélkül, és együtt nevetett a többiekkel, saját bakaságán. — Egyébként kicsit félre néztem az órát, és egy órával hamarabb jöttem, mint kellet volna — mondta mikor már abba tudta hagyni a nevetést —, de nem én voltam az egyetlen, akinek ilyen gondjai adódtak — nézett Jin Kamera.
- Szóval, egy órája már mindketten itt vagytok, EGY szobába bezárva és még áll az épület? — kérdezte Koki érdeklõdve, és hálát adott az istennek, hogy még van munkahelye.
- Jin volt olyan rendes és elaludt, ezért ÁLL még az épület — mondta Kame, nem említve a szokásos veszekedésüket.
Újra nagy nevetésben törtek ki, s mikor megnyugodtak elkezdtek átöltözni. Kame még mindig szédült, és a láza se nagyon akart lefele csökkeni, ezért próbált minél kevesebb jelet adni arra, hogy nem érzi jól magát. - Csak éljem túl ezt a próbát — jegyezte meg magának. Örült, hogy senki nem vette észre rajta, hogy beteg, mert nem akarta, hogy aggódjanak miatta. De volt valami, amit Kame nem tudott. Jin minden egyes mozdulatát figyelte, mert aggódott érte. A tudat, hogy Jin õt figyeli összezavarta, és már megkérdezte volna, hogy miért bámulja állandóan, mikor megjelent a menedzserük, aki a futástól alig kapott levegõt, és megszólalt:
- Jaj, de... jó... hogy még itt vagytok — mondta, miközben nagy levegõket szedett. — A mai... és a holnapi táncpróbátok elmarad, mert a tanárotok megbetegedett — jelentette ki, még mindig nagy levegõt szedve —, ezért mára és holnapra szabadnapot kaptok, használjátok ki rendesen, de csak mértékkel! — vetett egy gyilkos pillantást Jinre, s ezzel hátat fordított és kiment az öltözõbõl.
A fiúk, a hír hallatán nagy éljenzésbe kezdtek, kivéve Kamét, aki a szekrénynek támaszkodva elmotyogott egy köszönöm istenemet, és elkezdte visszavenni az elõbb levetett ruháit. A fiúk hamar átöltöztek, és már hagyták is el az öltözõt.
- Ja ne — köszönt Kame, a kifelé vonuló tömegnek.
- Ja — mondták, és már ott se voltak.
Folytatta a táskája összepakolását, mikor észrevette, hogy Jin itt hagyta a napszemüvegét. Elkezdett gyorsabban pakolni, mert tudta, hogy Jin vissza fog érte jönni, és még egy veszekedéshez nem lenne ereje. Összehúzta a táskáját, felvette a cipõjét, és már indult is kifelé az ajtón, ám ekkor a teste már nem bírta a lázat, és a padlóra zuhant eszméletét vesztve.

*****

Jin széles mosollyal az arcán ballagott az autója felé. Annyira boldog volt, hogy legszívesebben ugrált volna örömében. — Bárcsak VELED tölthetném ezt a két napot — gondolta, majd elõvette a telefonját, hogy elhívja Pi-t valahová, ugyanis még találkozott a menedzserrel útközben, aki elfelejtette mondani, hogy a News-os srácoknak se kell táncpróbára menniük. Már hívta volna, mikor eszébe jutott, hogy nem hozta a szemüvegét. — A francba, hogy lehetek ennyire feledékeny — szidta magát, s elindult visszafelé. Berontott az öltözõbe, és mikor észrevette szerelmét eszméletlenül a földön heverve, kihagyott a szíve. Azonnal odarohant hozzá, és elkezdte ébresztgetni, de hiába, ugyanis meg se mozdult. Kezét óvatosan a homlokára helyezte, és érezte, hogy sokkal magasabb a láza, mint reggel volt. Felvette Kazu táskáját a földrõl, utána finoman ölébe emelte a törékeny testet, majd elindult vele az autója felé. Óvatosan leültette az ülésre, és amilyen gyorsan csak tudott, lakása felé vezetett. Alig tíz perc múlva már ott is voltak. Jin gyorsan kiemelte szerelmét, és elindult be a lakásásba. Olyan gyorsan nyitotta ki az ajtót, hogy még egy szellem se tudott volna gyorsabban átmenni rajta. Lerúgta lábáról cipõjét, és szobája felé vette az irányt. Letette Kamét az ágyára, majd megszabadította felesleges ruháitól. Érezte, hogy elpirult, mikor hozzáért Kame combjaihoz, miközben levette róla nadrágját. Kirohant a fürdõbe, és egy vizes törölközõvel tért vissza, amit Kame homlokára helyezett, hogy csillapítsa a lázát. — Kazu ébredj fel, kérlek — mondta remegõ hangon, és egy gyengéd csókot nyomot az arcára. Órák teltek el, de Kame még mindig nem ébredt fel. Jin egy percre se mozdult mellõle. Néha kicserélte a homlokán lévõ törölközõt, és megnyugtatóan sóhajtott, hogy már nincs olyan magas láza. Végigsimított arcán, amire kicsit megremegett, és látta, hogy lassan kinyitja a szemét.
Kame érezte, hogy valaki gyengéden simogatja az arcát, amire lassan kinyitotta szemeit. Mikor meglátta a kéz tulajdonosát visszahunyta, mert nem akarta elhinni, hogy valóban Õ az. Lassan felemelte a kezét, és hozzáérintette az övéhez. Érezte, ahogy a másik melléül az ágyra és már szabadult volna, de õ nem hagyta neki. Hirtelen ötlettõl vezérelve lerántotta magához, és óvatosan összeérintette ajkaikat. — Soha nem akarok felébredni ebbõl az álomból — gondolta Kame, majd a csókot megszakítva visszadõlt az ágyra, és megszólalt:
- Jin... én... sze-szeretlek... té... - a mondatot már nem tudta befejezni, ugyanis a láz ismét úrrá lett rajta. Nem is tudta felfogni, hogy mit mondott, vagy mit csinált, mert újra mély álomba merült.
- Kazu — szólította Jin, kezét még mindig arcán tartva. Semmi választ nem kapott, majd érezte, hogy egy kéz simul az övéhez. Óvatosan felült az ágyra, hogy kiszabadítsa. Egy gyengéd rántást érzett, s nem sokkal ezután szerelme vékony ajkait ízlelhette. Egy pillanatra ledöbbent, majd mikor ráeszmélt, hogy mi történik, gyengéden visszacsókolt. Az édes ajkak, hamar eltûntek, és meghallotta Kamétõl azt az egy szót, amit már oly régen hallani akart, s amit õ nem mert kimondani. Mielõtt valamit válaszolhatott volna, látta, hogy szerelme újra az álmok útjára tért vissza. — Ez... most tényleg megtörtént? - Nem akarta elhinni, jobban mondva félt, hogy Kame csak a láz miatt mondta és tette, amit tett, és ha felébred, akkor majd semmire se fog emlékezni. Abba viszont belehalna, hisz végre megtörtént, amire már oly rég vágyott. Kazu csókja olyan érzést váltott ki belõle, amit még senkivel se érzett. Most már teljesen biztos volt abban, hogy minden percét vele akarja eltölteni. Vele akart ébredni, szorosan ölelni, ha valaki megbántotta.
Betakarta Kamenashit, egy csókot lehelt még mindig meleg homlokára, majd kiment a konyhába, hogy csináljon egy forró teát. Néhány perccel késõbb visszatért a teával a kezében, és letette Kame mellé az éjjeliszekrényre. Pár perc múlva visszament, hogy valami ehetõt készítsen, ha Kame felébred, valamit tudjon enni, mert meg kell, hogy erõsödjön. Mivel nem volt a konyha mestere, a kevés fõzõtudományával megpróbált egy levest készíteni.
Lassan nyitotta ki a szemeit, mikor megérezte a kintrõl beáramló illatot. Keze segítségével ült fel az ágyon és meglátta a gõzölgõ teát maga mellett. Felemelte, és ivott egy keveset belõle. Mikor már teljesen magához tért, rájött, hogy nem is a saját szobájában van. — Mit keresek én Jin szobájában? — kérdezte magától meglepetten. A feje még mindig fájt, de már nem szédült. Próbál visszaemlékezni, hogy mi is történt. — Szabadnapot kaptunk, elvesztettem az eszméletem, megcsókoltam Jint, megmondtam neki, hogy szeretem és... HOGY MIT CSINÁLTAM? Megcsókoltam? — akaratlanul is az ajkaihoz érintette az ujjait. — Nem az nem lehet, most már mindennek vége. Most még jobban fog utálni. De azt még mindig nem tudom, mit keresek itt. Miért Jin szobájában vagyok? — letette a teát oda, ahonnan felvette és lassan megpróbál felállni. Lassan elkezdett sétálni, mivel még nincs kifogástalan állapotában, de örült, hogy már nem szédült annyira, és a konyha felé vette az irányt. Mikor odaért, megállt az ajtóban és a gyönyörû látvány, ami fogatta, egyszerûen lesokkolta. Jin úgy mozgott a konyhába mintha évek óta ezt csinálná, pedig megmert volna rá esküdni, hogy Jin soha az életben, még csak a közelébe se ment, nemhogy az õ kedvéért fõzõn. Nem bírt visszatartani egy nevetést, mikor látta, hogy Jin kis híján felgyújtsa a konyhát, és ez miatt lebuktatta magát. Jin azonnal a hang irányába fordult, és amint meglátta az õ Kazuját egy szál pólóban és alsónadrágban, egy pillanatra tátva maradt a szája, majd megszólalt:
- Szia Kazu — köszönt, fel sem tûnve, hogy hogy szólította õt. — Jobban vagy már?
- Öhm... Szia — Kame még mindig le volt döbbenve Jin viselkedésétõl. Valami megváltozott, mintha õ is... nem az lehetetlen. — És köszönöm már igen, de a fejem még mindig fáj.
- Gyere és ülj le, nem akarom, hogy megint elájulj — mondta, szokatlan aggódással a hangjában. — Mindjárt kész a leves, és ha tetszik, ha nem meg kell enned, hogy megerõsödj — utasította egy mosoly mellett.
- Hai — nyögte Kame egy kis szünet után. Szerette Jint, mikor így mosolygott, és hogy ez a mosoly most neki szólt, teljesen megbabonázta. Legszívesebben odament és megcsókolta volna, mert annyira gyönyörû volt a látvány. — Öhm... Jin kérdezhetek valamit? — mondta kis félelemmel a hangjában
- Persze — válaszolta, miközben levett két tálat a polcról. — Mit szeretnél tudni? — kérdezte, remélve hogy nem a csókról lesz szó.
- Hogy kerültem ide? Mert nem emlékszem sok mindenre, csak arra, hogy elájultam az öltözõben, aztán az elõbb meg itt tértem magamhoz? — a csókot inkább nem említette, ugyanis jelenleg annak is örült, hogy most nem gyilkoljuk egymást.
- Nos igen, elájultál, és én találtalak meg, mikor visszamentem a szemüvegemért. Megpróbáltalak felébreszteni, de nem reagáltál semmire, így felemeltelek az ölembe — Kame arca elpirult —, kivittelek a kocsimhoz és hazahoztalak. — válaszolta, majd egy tál forró levest letett elé. — Tessék, nem vagyok egy profi szakács, de remélem nem lett annyira rossz. — Ahogy gondoltam, nem emlékszik — szomorúan pillantott le a magának is kimert levesére és tette fel magában a kérdés, Kazu... Miért?
Kaménak feltûnt Jin szemében a szomorúság, mintha valami elszomorította volna. — Miért vagy ilyen szomorú Jinjin? — mikor észbekapott, már nem tudott semmit csinálni, mert mikor felnézett, pillantása találkozott Jin gyengéd tekintetével. — Csak nem a csók miatt... - ügyelt, hogy ezt már ne hangosan mondja.
- Hogy? — kérdezte, mert nem tudta eldönteni, hogy azt hallotta-e, amit hallott. Belenézett Kame szemébe, és látta azt a vágyat, ami az övében szokott csillogni, ha õt nézi.
Kame tudta, hogy már nincs visszaút, ha most nem teszi meg, akkor már soha többé nem lesz rá esélye. — Jin — mondta majd hirtelen felállt, ami nem volt jó ötlet, mert egy kicsit megszédült, de idejében meg tudott kapaszkodni, és átsétált az asztal másik oldalára, ahol Jin ült. Gyengéden végigsimított szerelme arcán, majd megszólalt. — Jin... én emlékszem, mindenre - egy kicsit elakadt és elpirult, de folytatta. — Emlékszem arra, hogy mit mondtam, és erre is — lassan közelebb hajolt Jinhez és összeérintette ajkaikat. Gyengéden végignyalt nyelvével Jin édes ajkain, majd mikor észrevette, hogy a másik nem csinál semmit, el akart húzódni, de Jin nem hagyta. Átkarolta Kame derekát, és egy hirtelen mozdulattal az ölébe rántotta, amitõl Kazu belenyögött a csókba, ezzel utat engedve Jin nyelvének, hogy egy sokkal szenvedélyesebb csókkal kényeztethesse õt. Kame egyik kezével átkarolt Jin nyakán, a másikkal pedig végigszántott sötét hajában, így közelebb húzva õt magához. Csak percekkel késõbb váltak el egymástól, levegõért kapkodva.
Jin szíve kihagyott, mikor megérezte a vékony ajkakat sajátján. — Ha ez a láz mellékhatása, akkor remélem, hogy Kazu örökre lázas marad. — nem is fogta fel teljesen, hogy annyi idõ után most végre a karjai között tarthatja azt az embert, aki számára az életet jelentette. Mikor ajkaik elváltak elszomorodott, de tudta, hogy most már minden megváltozik. Hisz tudta, hogy szeret, és ami fontosabb, viszontszeretik.
Kame amilyen szorosan csak tudott bújt Jin nyakába, meggyõzõdve arról, hogy most nem álmodik. — Szeret, engem és nem mást. - gondolataiból Jin hangja hozta vissza.
- Kazu... én sajnálom, annyira sajnálom — mondta Jin, és még szorosabban ölelte magához szerelmét.
- Mit sajnálsz Jin? — húzódott el tõle, de csak annyira hogy a szemébe nézhessen.
- Sajnálom, hogy egy barom voltam veled, de csak azért, mert nem akartalak elveszíteni, és ha beléd kötöttem, akkor legalább hozzám szóltál. Még ha nem is úgy, ahogy szerettem volna, de legalább beszéltél hozzám. És amikor megláttalak a földön az öltözõben és nem tudtalak felkelteni, azt hittem ott helyben meghalok — egy könnycsepp folyt végig Jin arcán, fénylõ nyomot hagyva maga után.
- Jin — Kame letörölte a sós könnycseppeket, és egy apró csókot lehelt ajkaira. — Most már itt vagyok, és nem érdekel semmi más csakis TE.
- Szeretlek kicsim, annyira szeretlek — súgta Jin szerelme fülébe, azt az egy szót, amit már rég el akart neki mondani. — És, hogy ízlett életem elsõ levese? — kérdezte egy mosoly kíséretében.
- Hát, hogy õszinte legyek — már nem tudta a nevetését visszatartani, s hangosan elnevette magát —, a desszert sokkal jobban ízlett — válaszolta, majd szenvedélyesen megcsókolta.
- Akkor jó, mert mostantól csak desszertet fogsz kapni — ezzel felkapta a világ legszebb kincsét az ölébe, bevitte a szobájába, s óvatosan letette az ágyra. Amilyen szorosan tudott, hozzábújt Kame forró testéhez, ami már nem csak a láztól volt forró.
- Szeretlek Jinjin — súgta Jin nyakába, közelebb bújt hozzá, majd nem sokkal utána a szuszogása egyenletessé vált és elaludt. Jin még gyönyörködött egy kicsit a látványban, majd kis idõ elteltével követte szerelmét, és mély álomba merült. Viszontszeretik.




Az író megjegyzése:
Nos ez életem elsõ története, ami GoldenSnake-nek *nagy mosoly* Mivel Goldie-nak tetszett, és azt mondta hogy jó lett, gondoltam felteszem. Úgyhogy kritikáknak nagyon örülnék. : )
Szerintem a történetnek van még folytatása ugyanis két napot kaptak pihenni, és én csak az egyiket vezettem le. Úgyhogy lehet hogy lesz majd folytatás.