Cherish

– Kame–chan! — Jin rohanva halad felém az ablaktól.

Elveszem a könyvet a szemem elõl, és felhúzott szemöldökkel nézek rá.

– Mi az, Jin? — kérdem meglepetten.

– Kaaameee–chaan! — kiáltja megint, a következõ pillanatban pedig az ölemben landol. Felnyögök, és nagy nehezen kioperálom közülünk az imént olvasott könyvet.

– Mi van, Jinjin? — Dereka köré fonom a karomat, és összekulcsolom a kezeimet.

– Kame–chan! — Ha ezt még egyszer kimondja, hát én biztos, hogy elfenekelem. — Esik a hó!

Aha, értem. Tekintve, hogy már reggel óta folyamatosan esik, ezt már én is észrevettem. — És én mit csináljak vele?

– Nem megyünk ki? — néz rám kérlelõen.

– Minek?

– Na, vajon minek, te baka?! — csap a fejemre, mintha egy buta kisgyerek lennék. — Hógolyózni, hóembert csinálni, meg ilyenek.

– De… kinn hideg van — mondom vonakodva.

– Igen, általában télen hideg van. — Meghökkenve néz, mint aki meglepõdött ezen a kijelentésemen. — De nem baj. Menjünk már ki!

– De én nem akaroook!

– Kérlek! — Rám dõl és megöleli a nyakamat. — Kérlek…
Jaj, nem hiszem el, hogy nem tudok nemet mondani neki. — Jó, menjünk — mondom sóhajtva.

– Köszi! — kiáltja a fülembe.

– Megkérhetlek, hogy ne süketíts meg? — tolom el magamtól dühösen. — És szállj le rólam, különben nem tudok felöltözni, és akkor nem megyünk ki.

– Bocsi! — Lemászik rólam, a fogashoz megy, és leemeli a kabátomat. Ezután visszajön hozzám, és rámdobja a ruhadarabot. — Tessék, itt a kabátod.

– Köszi, nagyon köszi — mondom köhögve, ugyanis a szõrme belement a számba. — Még jó, hogy itt vagy, különben most nem tudom, hogy fulladnék meg.

– Ne haragudj, Kame–chan! — Szomorúan néz, miközben a saját kabátját öleli.

– Jin — suttogom, és felállok a kanapéról, majd odalépek hozzá.

– Tényleg ne haragudj, én csak segíteni akartam.

– Jin, nyugodj már meg! Nincs semmi baj. — Végigsimítok a karján, õ pedig elmosolyodik. — Na, öltözz fel, jó? Aztán menjünk.

– Oké! — Megint vidám, én pedig boldog vagyok.

Mindketten felöltözünk, és kimegyünk az udvarra. Amint kilépek az ajtón, majdnem elcsúszom, csak nagy nehezen tudok megkapaszkodni barátom karjában.

– Kame–chan! — kiált fel Jin, és segít megtalálni az egyensúlyomat. — Vigyázz magadra!

– Jó, jó csak… csúszik.

– Igen, de nem volna jó, ha egybõl összetörnéd magad. — Most teljesen olyan, mintha az anyám lenne, és ez zavar.

– Nem áll szándékomban — motyogom.

– Jó. Na, gyere! — Kézenfogva húz el az ajtótól, bele a harminc centis hóba.

– Jinjin… fázom — mondom remegve.

– Ne nyávogj már, Kame–chan! — Maga felé fordít. — Kicsit érezd jól magad. Rendben? — Már el is lép tõlem, és nekifutásból beleugrik a hóba.

Halvány mosollyal indulok utána, és megállok mellette. A hátára fordul, és mosolyogva néz fel rám.

– Kényelmes? – kérdem érdeklõdve.

– Aha — feleli lehunyt szemekkel. — Kame–chan… feküdj le mellém! — Nincs idõm hátralépni, azonnal elkapja a karomat, és lehúz, és pedig képtelen vagyok talpon maradni. A lábaim kicsúsznak alólam, és Jinen landolok.

– Jin! — kiáltok fel, de többre nincs idõm, mert átfordít minket, és befogja a számat. Majd már akkor sincs erõm mondani semmit, mikor elenged, mert áhítattal teli tekintettel végigsimít az arcomon, a következõ pillanatban pedig már ajkait érzem a sajátomon.

Tágra nyílik szemem a döbbenettõl, és pillantásom találkozik Jin kutató tekintetével. Fürkészve néz, talán undorodottságot keresve, miközben nyelvével végigsimít az ajkamon. Lehunyt szemekkel nyitom ki a számat, õ pedig lelkesen kezdi felfedezni. Bal karommal átölelem a derekát, a jobbal pedig a hajába túrok. Csak percekkel késõbb jut eszembe, hogy most éppen a legjobb barátommal csókolózom. Gyengéden eltolom magamtól, és lassan kinyitom a szemem.

– Jin… — suttogom.

– Kame–chan! — kiált fel, és lemászik rólam. — Ne haragudj! — Feláll, és idegesen toporog a hóban. — Basszus, de idióta vagyok. Ne haragudj, jó? Felejtsd el, ami most történt! Én… A fenébe! — Sarkon fordul, és berohan a házba.

Döbbenten fekszem a hóban, az elmúlt pár percen tûnõdve. Soha nem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet, bár már régóta vágytam rá. És most ez az idióta elrohant, és itthagyott! Sóhajtva felkelek, és utána indulok.

A szobámban ül az ágynak támaszkodva, felhúzott térdeit öleli. Csillog a szeme, de azt hiszem, próbálja visszatartani a könnyeit. Odalépek hozzá, és leülök mellé.

– Jin… — Megfogom a kezét, vagyis megfognám, ha õ nem húzná el elõlem. — Jin…

– Kame — kapja felém a fejét. — Nagyon haragszol? — Egy könnycsepp gördül le az arcán, õ pedig hirtelen mozdulattal letörli.

– Ne sírj, Jinjin — Magamhoz ölelem, és végigsimítok a hátán.

– De akkora egy hülye vagyok — mondja szipogva, és érzem, ahogy a könnyei végigfolynak a nyakamon. — Most már végleg elveszítettem az esélyt arra, hogy valaha is viszontszeress.

Megmerevedek, és eltolom magamtól. — Hogy mi?

– Se… semmi. Felejtsd el! Nem mondtam semmit. — Megpróbál elfordulni tõlem, de én nem hagyom. Gyengéden eltûrök a füle mögé egy a szemébe lógó tincset, és egy puszit nyomok az ajkaira.

– Én is szeretlek — suttogom lehajtott fejjel.

– Mi? — Felkapja a fejét, és meghökkenten néz rám.

– Szeretlek — ismétlem meg bátrabban, a szemébe nézve.

– Tényleg? — kérdi reménykedve.

– Baka! — kiáltok fel nevetve, és játékosan belebokszolok a vállába. — Tényleg — teszem hozzá szelíd mosollyal az arcomon.

Egy percig csak néz, majd rámugrik, így a földön fekve kötök ki, õ pedig rajtam. — El sem tudod képzelni, most mennyire boldog vagyok — mondja boldogan mosolyogva.

– Dehogynem — felelem, és megsimogatom az arcát. Lehunyt szemmel belesimul az érintésembe. Ezt látva lágyan elmosolyodom, majd lehúzom magamhoz egy gyengéd csókra, amit õ boldogan viszonoz. Késõbb széles mosollyal húzódik el, és a nyakamhoz dörgölõzik, mire felnevetek, és összeborzolom amúgy is kusza tincseit.

– Kame–chan? — motyogja.

– Hm?

– Nem megyünk ki? — Belecsókol a nyakamba, majd felemelkedik, és oldalra döntött fejjel néz rám.

– Már megbocsáss, de nem az imént voltunk kinn? — kérdem megrökönyödve.

– De igen, de még nem tudtam sem hóangyalkát csinálni, sem pedig legyõzni téged hócsatában — mondja egy lelkes kisfiú mosolyával.

– Baka — nevetek fel. — Nem fogsz legyõzni! — Fensõbbséges tekintettel nézek rá, de õ csak nevet rajtam.

– Ó, dehogynem. Majd meglátod. — Lemászik rólam, feláll, és engem is felránt a földrõl. — Gyerünk, Kame–chan, már látni akarom az arcodat, miután legyõztelek. — Már rohan is ki a szobából, pár pillanattal késõbb pedig hallom, hogy csapódik a bejárati ajtó.

– Baka — mondom újra, és utána indulok. Akkor sem hagyom, hogy legyõzzön…