Bye-bye!

Cím: „Bye-Bye!”
Szerzõ: Kyrie
Hossz: one-shot
Páros: nem klasszikus Akame, Kame POV
Típus/Mûfaj: angst (kissé talán)
Korhatár: nincs
Sokat töprengtem, mi is lenne a jó leírás, aztán persze mikor az ember odakerül, hogy na akkor most, egyszerûen csak nem jönnek a megfelelõ szavak. Nálam most legalábbis így történt. Jin Akanishi elhagyta a KAT-TUN-t. Ez milyen érzés lehet? Akame, de mégsem... Csak Jin, de mégsem... Csak Kame, de mégsem... Nem csak rajongóknak, hisz bárkivel megtörténhet, hogy kiszakad egy pillér az életébõl. Azt hiszem, nem is annyira a szereplõk személye a lényeg, hanem maga az érzés...

Már reggel óta folyamatosan, szinte megállás nélkül próbálunk. Vajon lehetne ez a nap még ennél is rosszabb? Teszem fel magamnak a kérdést, vagy már ezredszerre. Ma valahogy semmi erõm, mégis bárgyú mosolyt erõltetve az arcomra, és persze sûrûn bólogatva követem az újabb és újabb utasításokat.

- Köszönöm fiúk, mára ennyi volt — hallom meg aztán nem sokkal késõbb a felszabadító mondatot -, jah, és ne felejtsétek el még távozás elõtt tiszteleteket tenni a fõnök irodájában.


***


A bénultságtól, amely behálózza az egész testem szinte lélegezni is alig tudok. Érzem, ahogy hírtelen az arcomba tódul a vér és egy pillanatra a látásom is elhomályosul. A gyomromat feszítõ kellemetlen érzés egyre csak erõsebb és erõsebb lesz, ahogy fokozatosan tudatosodnak bennem a menedzserünk szavai.

- Abban maradtunk Jin-kunnal, hogy addig nem szólunk nektek, amíg nem lesz biztos a dolog.

Kétségbeesve csukom be a szemem abban reménykedve, hogy talán ez az egész valami ízetlen. Igen biztosan az. Ez csak Jin egyik újabb tréfája. Bár ezúttal azt hiszem, kissé túllõtt a célon.

- Akkor én csak ennyit akartam, a többit majd megbeszélitek egymás között.

- Csak ennyi?! — hallom meg Koki nem is kicsit felháborodott hangját, amely kegyetlenül adja tudtomra, hogy ez bizony a valóság, és nem az általam annyira áhított Jin-féle viccek egyike. Pedig most mit nem adnék érte, ha az lenne.

- Felesleges most még bármi konkrétról elõre beszélni, hisz ez még hónapok kérdése. — A menedzserünk nyugodt, majdhogynem vidámnak tûnõ hangja felér egy arculcsapással. Képtelen vagyok megérteni, hogy képes errõl így beszélni... ilyen közömbösen, miközben én a világomat érzem szétmállni.

Azt hiszem, meg kellene kapaszkodnom valamibe, mintha kissé szédülnék.

- És az együttes? — háborog tovább Koki, amire majdnem hangosan felszisszenek. Kit érdekel most az együttes az Istenért! — ordítanám legszívesebben, de a gondolattól még magam is megrettenek. A gondolat, hogy ez egyáltalán eszembe jutott... Ha valakinek - aki ismer is egy kicsikét -, kiejteném ezt a mondatot, biztos, hogy megkérdezné, jól vagyok-e? A nagy munkamániást nem érdekli az imádott együttese... teljesen nevetséges!

- Ez nem is kérdéses. Természetesen ti öten folytatjátok fennakadás nélkül, ahogy már volt rá példa. — A gyomrom akkorát ugrik, hogy szinte a torkomban érzem, teljesen elfojtja az éppen beáramló levegõt.
Nincs megállás, némi szünet, haladék az elmémnek. Csak újabb és újabb tények.
Hát ennyire szarnak a véleményünkre? Még sohasem zavart olyan iszonyatosan, mint most, hogy üres, lökögetni való bábuként kezeltek, és mind a mai napig így kezelnek minket, annak ellenére, hogy mára már letettünk valamit arra a képzeletbeli asztalra. Nem is keveset. Viszonzásképpen pedig, csak még nagyobbak az elvárások. Nekünk nincs is más dolgunk, csak bólogatni, helyeselni, és persze a lelkünket is kidolgozni.

Úgy érzem magam, mint akit akarata ellenére felültettek egy hullámvasútra. A világ szabálytalan, összefüggéstelen, kontúrtalan semmivé mosódik össze a szememben.

Lehet, ki kellene mennem... Hányingerem van.

Közben pedig olyan erõs késztetést érzek, hogy lássam a többiek arcát, valamiért... valamiért muszáj látnom. Erõt véve magamon nyitom ki a szemem, és fordítom el a fejem, hogy aztán a dühös hang körvonalakat, színeket, vonásokat, életet kapjon. Elég csak Kokira néznem, minden érzése, dühe, felháborodása, kétsége az arcára van írva. Akaratlanul is az jut eszembe, hogyha nem itt lennénk, ebben a képtelen, mégis valahol ismerõs rémálomban, akkor most biztosan nehéz lenne mosolygás nélkül megállnom; a kívülrõl kemény fenegyerek most önmagát meghazudtolva robban ki a burkából.

- Ne haragudjatok — rántanak ki gondolataimból Jin szavai kegyetlenül, és eddig hiába próbáltam elkerülni, képtelen vagyok nem ránézni.

Újabb pofon... ezúttal olyan erõs, hogy tényleg muszáj észrevétlenül megkapaszkodnom az asztal sarkába, ami valami csoda folytán egészen közel van hozzám.
Leforrázva nézek Jin õszintén bocsánatkérõ szemébe, és képtelen vagyok — azt hiszem, ma tényleg mindenre képtelen vagyok - nem észrevenni a megbánás mellett megbújó izgatottság és a remény örömteli fényeit. Nem is tudom, a remény lángjai a mélybarna szempárban most nekem szólnak, hogy értsem meg, bocsássak meg, vagy a jövõnek, az õ jövõjének...

... melyben mi már nem kapunk szerepet.

"Nincs szükségem a világ szabályainak elfogadására."

Marnak kíméletlenül tudatomba a korábban elhangzott szavak, hogy most újra tudatosítsák bennem, hogy bár külön-külön talán nem érnek sokat, így együtt azonban igazi törhetetlen egységet alkotnak. Mert hozzá tartoznak...
Jelentésükkel pedig a pokolba taszítanak, mázsás teherként ülnek rá a hátamra, kötnek gúzsba, hogy még véletlenül se kezdjek el most, hozzám nem méltóan, elõször értetlenkedve hebegni-habogni, majd toporzékolva hisztérikázni.

Mert nekem tudnom kellett volna, hogy ez lesz...

Nem igaz?

Hogy ez elõbb-utóbb bekövetkezik.

Figyelmeztetés volt, hogy õ nem egy lesz az örökkön álmodozók közül, tovább fog lépni, mert ez nem egy olyan álom, amelybe — szokásához híven könnyedén — beleun, hanem ha mást nem is, de addig nem nyugszik, amíg legalább meg nem próbálhatja.

Látnom kellett volna, hogy õ boldogtalan így...

Mert én ismerem a lelkét. A vágyait, az álmait, a nyughatatlanságát, a minden porcikáját átitató szabadságvágyát.
Mert ha magamtól nem jöttem volna rá, akkor ennek a mondatnak bõven elég figyelmeztetésnek kellett volna lennie.
Mert õ már régóta többre vágyik. Lehet mindig is többre vágyott.
Mert ö, önmaga több, mert õ nem, nem akarja, neki nincs szüksége.

És milyen éles a szakadék a kettõ között. Nem? Ez már egy másik fázis. Nem? Egy sokkal magasabb. Valami olyan érzés lehet, amit nem elõhívunk, vagy tanulunk, hanem már a kezdetektõl fogva bennünk él. Ösztönös késztetés, amely megadja azt a pluszt, aminek köszönhetõen különlegessé válunk a környezetünk szemében. Az érzés, ami nem enged, folyamatosan nyughatatlan állapotban tart, és, ami képessé tesz az igazi nagy álmok megvalósítására.

Talán pont ilyen egy mûvész lelke.

A láncok, melyeket viselünk... neki nem kell lefeszíteni magáról, hisz csak látszólag vannak rajta. Elég csak egy hanyag mozdulattal leráznia. Olyan szabad, elérhetetlen lélekkel született, amelyet képtelenség igazán bilincsek fogságába kényszeríteni.

"Nincs szükségem a világ szabályainak elfogadására."

Nincs... tényleg nincs...

- Jól van fiúk, akkor, ha megbocsátotok, nekem még muszáj pár dolgot elintéznem.

A többiekre nem is figyelve vánszorgok ki a szobából. Annyi minden kavarog a fejemben, és mégis teljesen üres minden. Nem találnék szavakat.

- Kazuya — hallom meg Jin kissé rekedtes hangját közvetlenül a hátam mögül, ami csak még nagyobb sietségre késztet. Nem tudok most szembenézni vele... csak ezt ismételgeti a fejem és dübörgi a szívem egyszerre. — Kamenashi — szólít újra, ezúttal, mintha némi ingerültség is vegyülne a nevem betûi közé. Erõs rántást érzek a karomon, a következõ pillanatban pedig már össze is kapcsolódik a tekintetünk — mellbe vág a szemébõl sugárzó kétségbeesett értetlenség.

Görcsbe rándul a testem, ahogy eluralkodik rajtam a pánik. Csak ezt ne... csak ezt ne... Nem akarom, hogy lássa, ahogy megreped, majd pattogva darabokra hullik a maszk, melyet viselek már évek óta. És én magam sem akarom látni.

- Én csak... Én most nem tudok róla beszélni. Kicsit gondolkoznom kell — hadarom hamis szabadságom kulcsának szavait. Kapkodva lefejtem kezét a karomról, és szinte futva menekülök a kocsimig.

Mindig szembenézek a problémákkal, a problémáimmal... mindig...

Most nem.

Idegességembe alig találok bele a kocsim zárjába, és az sem könnyíti meg a dolgom, hogy állandó ingert érzek arra, hogy újra és újra az ajtó felé pillantsak, hogy ha esetleg utánam jönne, rögtön megint menekülõre foghassam. Rettenetesen nevetséges viselkedem. Tõlem ez egyáltalán nem megszokott, tudom jól, de életemben talán most elõször nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Nem tudom legyõzni önmagamat, az érzéseket, melyek bennem lüktetnek szédítõ tempóban. Az egész valómat valami kezelhetetlen türelmetlenség veszi birtokba.

Megkönnyebbülten sóhajtok fel mikor meghallom a zár jellegzetes kattanását, és viharos sebességgel vágom be magam a volán mögé.
Még a szokottnál is zsúfoltabbnak tûnik a forgalom. Olyan dühös vagyok, rettenetesen dühös... Rá, magamra, a világra, és persze megint csak rá. Sohasem éreztem úgy, mint most... megfulladok az érzelmek kavalkádjában.

Önzõ...

Önzõ... hogy lehet ennyire rohadtul önzõ dög?! — csapok dühödten a kormányra. De hisz mindig is az volt! Mit csodálkozom most ezen.

Ez a vergõdõ tehetetlenség megõrjít. Teljesen kiborít. Fõként, hogy ez aztán nem az én asztalom.

A vezetés általában megnyugtat, vagy legalább lecsillapít. Persze sok egyéb más mellett, ma ez sem történik meg. Ugyanolyan zaklatott állapotban szállok ki az autóból, mikor végre hazaérek, mint ahogy beültem.

Végre itthon...

Hanyag mozdulattal rúgom le a lábamról a cipõt, még a napi rutinhoz sincs türelmem, hogy szokásomhoz híven szépen egymás mellé igazítsam õket. Pedig erre állandóan odafigyelek, mert körülöttem egyszerûen muszáj, hogy rend legyen.
Jelen pillanatban mégis nevetségesesnek érzem ezt a pedánsságot, vagy inkább olyan kicsinyes semmiségnek más gondokhoz képest.

Indulatosan csapom le a kulcsot a fogas alatt található kisasztalra, majd hasonló vehemenciával akasztom fel a kabátom.

A mozgásomat teljesen meghatározza a bennem tomboló harag, düh, csalódottság kavart egyvelege. Egyszerûen nem tudok átlépni a dolog felett, vagy némiképp csillapodni, hogy legalább képessé váljak a tiszta fejjel való gondolkodásra.

Elhagy minket. Újra... És ezúttal több mint valószínû, hogy végleg. A gondolattól újra kínzó görcsbe rándul a gyomrom. Az ajtófélfába kapaszkodva hunyom le a szemem, és szívok mélyek a lakásomat átitató megszokott illatból. Ez mindig szokott segíteni, mikor mérges, csalódott, vagy esetleg tanácstalan vagyok. A düh helyét ilyenkor átveszi valami egészen különleges nyugalom. Olyan, ami képessé tesz meglátnom a dolgokat, azok igazi lényegét, majd egyúttal továbblépnem felettük. Feldolgozni õket.

Azonban most mégsem ez történik... megnyugvás helyett keserû fájdalom kúszik a zsigereimbe. Szorítja a lelkem... fojtogat... elviselhetetlenül. Legszívesebben minden érzést, amely most bennem kavarog, kitépném. Olyan... túl újszerû a jelenlétük, az intenzitásuk.

Még hogy csak a fájdalomtól érezzük igazán, hogy élünk! Chh... Fellengzõs, nagyképû duma.
Én a boldogságtól érzem igazán. Például a színpadon állva, amikor körülvesz a közönség szeretete. Vagy mikor, azzal az érzéssel zárok egy munkát, hogy minden tõlem telhetõt beleadtam. Ez számomra az igazi életérzés. Nem pedig ez a fanyar, idegesítõ, levakarhatatlan gyomorgörcs, ami még mindig kínoz, annak ellenére, hogy már itthon vagyok a lakásom gyógyító aurájában.
Lemondó sóhaj kíséretében lököm el magam az eddigi támaszomtól, és automatikusan a zenelejátszóhoz megyek, abban a reményben, hogy a zene segít némiképp felengedni. Mint valami utolsó mentsvár, olyan ez számomra.

Gomb le, zene go...

Jin...

Összerándulok a hangra, amely megszólal az áruló készülékbõl. Újra a dermedtség fonalába gabalyodik a testem, azonban csak éppen hogy egy szívdobbanásnyi idõre. Nagy elhatározással nyúlok az off gomb után, ám aztán képtelen vagyok meg is érinteni. Jin hangja maga a varázslat, alattomos drog, melynek képtelenség ellenállnom... és tudom, hogy nem csak én vagyok így ezzel.
A különlegességének tudata úgy dübörög a mellkasomban, hogy félõ, én ezt már nem bírom, vagy inkább nem vagyok képes elviselni.

Akkor mégis ki az önzõ...?

Talán én nem vagyok az?

A gondolat hatására érzem, ahogy teljesen kiszáll belõlem az erõ, a testembõl és a lelkembõl... a haragommal együtt. Csak a tömör gyötrelem, ami bennem marad.
Mint akit agyoncsaptak, vagy legalább tarkón... - de azt jó alaposan -, úgy érzem most magam, miközben a kanapéhoz sétálok.

Lehunyom a szemem, közben pedig hátradõlök a kényelmes díványom. A puhasága teljesen körbeölel, akárcsak Jin bársonyos, kissé rekedtes baritonja, amely az egész szobát betölti, és vele együtt közben engem is, minden porcikámmal együtt teljesen a magáévá tesz. Az a különleges fátyol, ami egész énekét áthatja, és ez által olyan különlegessé, páratlanná teszi, egészen rám hull; betakar, simogat, majd megsemmisítve magába olvaszt.

Tehetség... Igen. Azt hiszem Jin maga a TEHETSÉG — így csupa nagybetûvel -, tömény szexualitással átitatva. Veszélyes, gyõztes keverék.

És most megpróbál felnõni, kitörni a saját, és az ügynökség által ráhúzott, rákényszerített szerepbõl. Komoly lépéseket tesz elõre, hogy a régóta dédelgetett álma, ami talán már születése óta a lénye része - vagy legalábbis mióta a zene bûvkörébe került -, megvalósuljon.
Felelõsséget vállalni önmagáért, a munkájáért, a rábízott feladatokért, fellépésekért és...

... a zenéért, a saját zenéjéért.

Mert a hírnevünk növekedésével egyetemlegesen egyre nagyobb felesõséggel tartozunk a hangjegyek között, és az azokon túl megbújó tartalomért, a zene által közvetített szavaink jelentéséért.

Mert... mert emberek figyelnek, hallgatnak, tisztelnek, és akár követnek minket.

Talán még azt a rajongók által olyan nagyon imádott gyermeki báját is lerázza majd magáról... erre akaratlanul is muszáj elmosolyodnom. Nem, azt sohasem lesz képes. Remélem.

Akkor mégis ki az önzõ?

Hisz barátátok vagyunk nem? Vagy valami hasonló. Nekem támogatnom kellene õt. Nekem kellene támogatnom. Nem pedig elfordulni, vagy elmenekülni, ahogy ma is tettem.

Én ismerem õt.

Volt idõm megismerni;

Az igazi érzékenységét, az akarata törékenységét. Hogy amilyen erõs, olyan hamar képes elbizonytalanodni, esetleg beleunni valamibe. Ilyen komoly döntés elõtt teljesen természetes, ha az ember a barátai segítségét, megértését kéri, nem?

Vajon én elég erõs vagyok ehhez... újra? És engem ki fog támogatni? Ki lesz az, aki segít elviselni a terhet?

Ennek tényleg ilyen természetesnek kell lenni? Ez a fokú önzetlenség is a barátság velejárója?

Olyan sok kétségem és kérdésem van. Csak a válaszok vesznek átláthatatlan homályba.

Vajon meddig mehetünk el az álmainkért? Vajon hol az a pont, amelyen már nem léphetünk túl, anélkül, hogy a vágyott álom meg ne szürkülne a tehertõl, az áldozattól, amit érte, a megvalósulásáért teszünk? Meddig gondolhatunk csak magunkra, az egyszer élünk klisével mentegetõzve, saját fel-fellobbanó lelkiismeret furdalásunk elõtt? Mekkora az a nyomás, amelyet az ember még képes elviselni? És mekkora az a fájdalom, amit még jogunk van okozni? Jinnek mekkora ez a joga velem, velünk szemben? És vajon meddig vagyunk kötelesek a barátság fogalomkörébe tartozó elvárásoknak megfelelni? Mikor mondhatjuk, hogy most már kész, elég volt!? Mikor engedhetünk a belülrõl követelõzõ önzésnek mások álmának a rovására?

Mert ha igazán szereted, elengeded, mi? Mindig is szenteskedésnek gondoltam ezt a mondatot, bárgyú önámításnak. A gyenge harcképtelen emberek mentegetõzésének.

Igazából még sosem gondoltam bele a helyzet valódiságába, a mondat jelentésének rétegeibe. Hogy ez talán nem csak az épp aktuális szívünk választottjára vonatkozik, hanem az életünk alappillérjeire. Akik nélkül még a légzésünk is nehézkessé válik, olyan nagyon beleivódtak a mindennapjaikba.
Hisz olyan kétségbeejtõen nehéz elviselni, ha a szeretett lénynek más az útja, a küldetése. Úgy érzem, ezzel örökre elveszítem még azt a semminek nevezhetõ valamit is, ami még megmaradt közöttünk. Különválunk... a kezünk, a színpadunk, a dalaink, az életünk és a világunk is.

A súly, ami a szívemre nehezedik, amit lehet igazságtalanul, de úgy érzem Jin rakott oda, most kibírhatatlanul fojtogat. Mégis mit kellene tennem?
Mosolyogva, indulásra buzdítva elengedni, miközben a fájdalom darabokra tép belülrõl, szûnni nem akaró lüktetéssel? Azért mindennek van határa, nem? Hiszen egyszer ezt már eljátszottuk, igaz kicsit másmilyen formában.

Ebben a pillanatban legszívesebben jó alaposan megrántanám a még Jin nyakán feszülõ pórázt, és ráordítanék, hogy mit képzel, marad, ott ahol van!

Magamat is olyan mérhetetlenül önzõnek érzem. Hisz mi, ha nem is olyan erõs kapoccsal, mint régen, de még barátok vagyunk. Vagy valami hasonló. De munkatársak mindenképp, és ha csak ezt venném alapul, akkor is segítenem kellene, nem?

Sokszor olyan kegyetlennek érzem a szavakat, amelyeket kiejtünk, a lelkünket, melyet parancsra próbálunk formázni. Egyik pillanatban még mi vagyunk az Akame, vagy az egymást folyton ugrató, a másik hülyeségein szívbõl nevetõ hat fõs fiúcsapat, a következõ koncerten pedig már szinte egymásra sem nézünk, vagy éppen azt nyilatkozzuk, hogy mi nem vagyunk többek egyszerû munkatársaknál, kik még egymás e-mail címét sem tudják.

Van, hogy már én is, az érzéseim is elvesznek a sok ellentmondásban.

Pedig a jobb pillanatokban, bárki bármit is mond, úgy érzem, hogy egyszerûen képtelenség ennyi együtt eltöltött idõ után megmaradni a másik iránti közönyben. Számtalan közös fellépés, idióta talk show, kirándulás, izzasztó, a végletekig kimerítõ próba, forgatás és koncert, valamint az a sok csodálatos dal, amelyeket együtt énekeltünk a színpadon, a közönségnek... néha kicsit egymásnak.
És még közel sem vagyunk a végéhez. És most mégis csak úgy a képünkbe vágják, hogy mindezt öten folytatjuk, mintha nekünk olyan mindegy lenne.
Olyan ez mikor épp a kedvenc csokis sütid evése közben vagy, és egyszer csak hirtelen kivarázsolják belõle a cukrot. Lehet tovább eszed, mert azért mégis csak a kedvencedrõl van szó, de a keserû íz ettõl még sokáig a szádban marad.

Elengedni Jint... ezúttal örökre... erõtlenül nyögök fel a gondolatra, miközben elõredõlve a tenyerembe temetem az arcom.

A magnó elhallgat és már vált is a következõ számra. A jól ismert dallamra összeugrik — ma már kitudja hányadszorra — a gyomrom, és az újabb ingernek meg is lesz a hatása, villámgyorsasággal jutok el wc-ig, hogy aztán engedjek a készetetésnek, és búcsút intsek annak a kevés ételnek, amit a nap folyamán sikerült magamba tömni.
Megkönnyebbülve lélegzek fel pár pillanat múlva, húzom le a vécét, majd hátamat a kellemesen hûvös csempének döntve engedek a gravitációnak, és a fal tövébe csúszom.

Lehunyt szemmel várom, amíg a légzésem újra normálissá nem válik. Ahogy pillanatról, pillanatra csillapodik a testem, és valami furcsa kölcsönhatásként a tudatom is, úgy kúszik be újra a szívembe a nappaliból beszûrõdõ dallam, és húz magába...

Eternal.

Még most is emlékszem milyen ellentmondásos hatással volt rám ez az érzelmi lüktetés. Mert számomra mindig is az volt. Túl egyszerû lett volna számnak vagy dalnak hívnom, és ezáltal beállítanom valami nem létezõ sorba. Mert ez sokkal több annál.

Jin hangja fájdalmas lebegéssel szárnyal, és nem lehet nem követni. Azok közé az édes gyötrelmek közé tartozik, melyek tompa lüktetéssel vesznek birtokba, és hiába nyúz, kínoz, mégis szüntelen többet és többet akarsz belõle, újra és újra meghallgatnád, amíg már nem bírja a lelked. Hogy aztán nehéz szívvel elhallgattasd, és a következõ pillanatban már hiányozzon is.

Még sohasem hallottam, éreztem ilyen szépnek, finomnak, szeretetteljesnek az anyanyelvünk, mint mikor Jin elõször énekelte el nekünk az Eternalt. És azóta is, mindegy hány alkalommal hallgatom újra, ugyanazt érzem.

Az Eternal maga Jin.

Maradandó.

Vajon mikor kezdett el elõttünk lépkedni? Mikor lett Õ ilyen sok? Ennyivel több? Észre sem vettem a sok koncert és dorama között, hogy szétmállik a világunk. Vajon melyik volt az a pillanat, amikor elszakította az összetartozás, a közös álmok fonalát, hogy aztán saját új világot alkosson magának? Amelybe mi, a KAT-TUN már nem férünk bele...

ÉS hol voltam én, hogy ezt megakadályozzam? Tudtam-e volna valami olyant kínálni neki, ami vonzóbbá teszi számára ezt az egészet, amik mi vagyunk, a KAT-TUN.

A fejemben uralkodó összevisszaságból saját borzongásom szakít ki, és hoz vissza a realitások talajára. A csempe elõször kellemes, kissé megnyugtató hûse, most már közelrõl sem olyan jó barát, mint nem is olyan rég; a testem átfagyott, a végtagjaim teljesen ledermedtek.
Hangos nyögés hagyja el a számat, miközben nehézkesen feltápászkodom a hideg kõrõl. Ma már úgysem jutok dûlõre magammal, és így persze az egész helyzettel sem. Tompán zsongó fejjel veszem célba a fürdõt, vetkõzöm le, majd állok be a zuhany alá. A forró víz ellazít, és jótékony kábulatba segít. Most pont erre van szükségem; üres, gondolatok nélküli tudatra.
Az üresség érzése még akkor is bennem van, mikor aztán elzárom a csapot, és törölközõbe csavarva magam a hálóba sétálok. Már csak az érdekel, hogy minél elõbb sikerüljön vízszintesbe helyezni a testem.
Szinte úgy hullok bele az ágyamba, mint valami hulla, és a nap eseményei meg is teszik hatásukat, nem csak a testem, de az elmém is annyira elfáradt, hogy szinte azonnal elalszom.

Ijedten ugrok ki az ágyból, a szívem a torkomban dörömböl, egy röpke ideig fogalmam sincs sem magamról, sem a külvilágról. A pillanatnyi csöndbe, ami körülvesz, éles dörömbölés hasít bele.
Annyira megkönnyebbülök, hogy valószínûleg csak ez vert fel az álmomból, hogy még mérgelõdni is elfelejtek, miközben az ajtóhoz sétálok. Gyorsan felkapom a kulcsot, és azzal a lendülettel már nyitom is az ajtót. Gondolkodás nélkül, hisz csak azok az emberek tudják, hol lakom, akik az életem szerves részei, és akikben igazán megbízom.

Nem is kell csodálkoznom — bár egy kicsit meglepett -, ugyanis az ajtóm túloldalán Yamapi áll. Ahogy találkozik a tekintetünk, és meglátom azt az engem fürkészõ, kissé talán aggódó szempárt, újra teljes súlyával a nyakamba szakad a tegnap. És persze így már nem is kérdés az számomra, hogy miért jött Yamapi.

Szó nélkül állok félre, jelezve, hogy bejöhet, még ha most kedvem hozzá körülbelül a nullával egyenlõ. Õ pedig szó nélkül lép be, veti le a kabátját, majd a cipõit, és sétál be — engem meg sem várva — a nappalimba.

- Beszéltem tegnap Jinnel. — Hát persze! Várjunk csak rögtön a közepébe, nekem idõt sem hagyva.

- Ezért nem kellett volna idejönnöd. — Támadást hallok ki szavaiból, holott én is pontosan tudom, hogy szemernyi sincs bennük, mégis úgy érzem, védekeznem kell.

Egy másodpercig értetlenül, ámbár komolyan rám mered, aztán, mint aki meg sem hallotta, amit mondok, tovább folytatja.

- Azt mondta, tegnap rögtön elrohantál, és nem is hallgattad meg.

- Te mióta tudod? — Igen. Most ez érdekel a legjobban. Tudni akarom, hogy õ mióta tudja, holott nekem már sokkal elõbb el kellett volna mondania. Nekem kellett volna elsõnek megtudni.

- Egy ideje. — Pff... Yamapi a diplomatikus.

- Kazuya! — szól rám váratlanul.

- Hm?

- Kérlek, Kazuya, üljünk le, és ne járkálj egyfolytában. Beszélgessünk, jó? Kérlek... - Most még a könyörgése sem tud meghatni, sem a szép szavak. A lehetõ legkomolyabban nézek rá, remélve, hogy lesz olyan kegyes, és megérti, hogy nekem semmi kedvem most ehhez az egészhez. Ám Yamapinak esze ágában sincs engedelmeskedni, sõt néma csatánkból õ kerül ki gyõztesként, õ az erõsebb, én pedig egy magadó sóhaj kíséretében török meg, és ülök le a kanapéra.

- Hosszú évek óta ismerjük egymás. Nem igazán jellemzõ rád, hogy csak úgy elfuss a problémák elõl.

- Nem értem, mit vársz tõlem. Mégis mit mondjak? — Még én is hallom, hogy milyen átkozottul fáradt a hangom, ahogy kicsúsznak a szavam valahonnét a torkomból.

- Kikészültél.

- Okoskodsz!

- Harapdálod a szád.

- Rosszul látod!

- Dühös vagy rá, és csalódott.

- Meg a fészkes fenét! Már mi a francért lennék?

- Ülj le.

- Mi!? Mit zagyvá... - Bennem fagy a szó, ahogy eljut a tudatomig, amit Yamapi mondott. Fõleg, hogy még igazságalapja is van - észre sem vettem, mikor álltam fel. Tényleg elegem van ebbõl.

- Miért nem ismered be végre, hogy...

- Csak ugyanazt tudom kérdezni. Mégis mit vársz tõlem? Mondjam azt, hogy a pokolba kívánom most? Hogy egy kanál vízben képes lennék megfojtani? Mert így van! Talán szerinted nincsen jogom dühösnek lenni? Kiszáll! Itt hagy minket, a bandát, a lehetõ legnagyobb szarban!

- Biztos, hogy most is csak errõl van szó? Ez csak... ez a zaklatottság csak a munka miatt van? Csak azért vagy így kiakadva, mert újabb nehézségek álltak a tökéletesen végzett munkád útjába?
Nehéz ez így. Kettõtök között.
Jinnek ez a lehetõség kihagyhatatlan. Te is tudod. Nincs mit tenni, és nem is kell semmit sem tenni. Ha másnak nem, neked tudnod kell, hogy milyen maradatlan. Hogy milyen kalitkában érzi magát az együttes szabta keretek között. Így sohasem fog tudni igazán kibontakozni.

- De akárhogy is — szólal meg újra, némi szünet után, közben pedig váratlanul feláll, és az ajtó felé indulva jelzi, hogy nem kíván tovább maradni — nem vagy egyedül.

- Hogy? — Olyan meglepetésszerû ez a mondat tõle.

- Csak azért jöttem, hogy tudd, nem vagy egyedül. Hogy nehogy ezt elfelejtsd...


***


Nagy levegõt véve lépek be az épületbe. Yamapival útközben elváltak útjaink - keserû mosoly kúszik a számra -, akárcsak hamarosan Jinnel. Szavai még most is a fülemben csengenek. Túl kevésnek érzem az idõt ahhoz, hogy mindezt nyugodtan — indulatok nélkül — kezelni tudjam. Azt a sok mindent, ami ezzel az egésszel, Jin távozásával jár.

- Kame! - Mosolyt erõltetve az arcomra fordulok meg, ami aztán rögtön le is hervad onnan, mikor meglátom Junnoét. A kedves, mindig mosolygós arcon, most a gondterheltség, a kedvtelenség barázdái hagynak mély nyomot. Ekkor ér a felismerés, jut el a tudatomig, hogy, mit is akart velem megértetni Yamapi, és, hogy milyen nagyon igaza van.

Nem. Tényleg nem vagyok egyedül... És nekünk szükségünk van egymásra.


***


- Kazuya, jössz? Mindjárt kezdünk.

- Persze, persze! — kiáltok Uedának, de még egy utolsó pillantást vetek a kezemben tartott újságra.

"Nem kiabáltunk egymással, megígértem nekik, hogy minden tõlem telhetõt megteszek"

"Mi is megteszünk minden tõlünk telhetõt, vigyázz magadra és sok sikert!"

Jin és a saját szavaim.

Visszagondolva, hónapokkal ezelõtt Yamapinak ebben is igaza volt...

Én, Jint másképp nem tudom ebben támogatni — mondhatni erõmön felüli lenne. ”Csak” annyira telik, tellett tõlem, hogy szép csendesen, amennyire lehetséges a háttérbe húzódva elengedtem. Úgy, hogy semmilyen akadályt nem gördítettem elé, és így viszonylag békésen képesek voltunk az elválásra.

... mert ez számomra nem csak a munkáról szólt.




Jin, mára már túl van a sikeres turnéján. Bevallom, mikor meghallottam a kilépésérõl szóló hírt, hírtelenjében nem tartoztam a túl boldog emberek közé, és bánatomban elkezdtem újra megnézegetni a közös videóikat (persze a bolond lány még rátett egy lapáttal:D), amelyeken olyan sokat hülyülnek szórakoznak, a „depresszióm” pedig ezek hatására még tovább süllyedt. Így született meg a gondolat, hogy ezt valahogy ki kellene írni magamból. (sosem akartam igazából a fandomba írni) Mindezek ellenért én teljesen helyesnek érzem Jin lépését, hisz neki ezt kellett tennie. Minden tisztelem ezé a nagyszerû mûvészé, amiért volt mersze, és belevágott ebbe a számára nem kis kockázattal járó dologba.
És persze mély tisztelet a KAT-TUN tagoknak, amiért képesek folytatni, és hogy ilyen nagyszerû emberek.
(a történet felkerült máshová is, azon senki se lepõdjön meg, hogy más a nevem)

Idézetek;

"Nincs szükségem a világ szabályainak elfogadására." / Csaca fordítása

"Nem kiabáltunk egymással, megígértem nekik, hogy minden tõlem telhetõt megteszek" +
"Mi is megteszünk minden tõlünk telhetõt, vigyázz magadra és sok sikert!" /Haruko Reiya fordítás